Tina & Don ~ The big bumm

۞۞۞۞۞

Hatalmas robbanás rázza meg a környék csendjét és mielőtt megfelelő távolságba érnénk, jócskán megcsap a szele is. Már a földön fekszem, ruhám törmelékdarabok koszolták be. Sűrű, szürke füst gomolyog egy majdhogynem teljesen megsemmisült raktár körül.  A fülemben még ott cseng a robbanás zaja, testemen több apró karcolás, melyekből vöröslőn serken ki egy –egy kósza vércsepp. Semmi komoly, mind felületi sérülés, kivéve az alkaromból kiálló üvegdarabot. Feltehetőleg az épület mellett parkoló rendőrautó egyik ablaka vésődött belém és most olyannyira tetszik neki a hely, hogy büszkén meredezik a világ felé. Nem fáj, alig érzem a helyét, talán mert van olyan kedves, hogy pont elnyomja az ideget, amely az agyam felé vinné a tragikus hírt, mi szerint, behatóan megvizsgált egy éles tárgy. Talán nem kell majd összevarrni, de az biztos, hogy nem lesz kellemes kirántani. Mindegy, egyelőre félre söpröm ezt a melót és oldalra pillantok, hogy szemügyre vegyem a fiatal nőt, akinek az imént még a kezét szorítva rohantam kifelé. Feltesz egy kérdést, majd egy újabbat, pont azzal a lekezelően harcias amazon stílussal körítve, amitől a nők, legyőzhetetlennek érzik magukat. Pedig épp úgy nem azok, ahogy én, vagy bárki más. Más esetben bosszantana, főleg mert olyan fiatalnak és esetlennek látszik a lány, ám most, túlzottan felpörgetett a robbanás ahhoz, hogy bosszanthasson bármi. Rá emelem a tekintetem, azon morfondírozva, hogy vajon ki a fene lehet, és mégis mit keres itt? Zsaru, vagy talán… nem, lehetetlen. Az én társam tuti egy öreg, kopasz, morcos FBI-os fószer, aki még a nyakkendőjét is az élére vasalja. Körbekémlelek, sehol egy kopasz, csak egy kutya rohan felénk, lángoló bundával. Pislogok kettőt, még mindig ég az eb, de már két rendőr, egy hatalmas ronggyal üldözi, gondolom eloltás céljából. Nem bírom tovább, piszkosan, a földön fetrengve elröhögöm magam, nem törődve azzal, hogy már megint engem néz az egész bagázs, méghozzá rosszalló pillantásokkal. Ilyen a mesében sincs! Meleg lehetett az eb helyzete. El sem hiszem, hogy más nem látja a helyzet komikumát, hisz két rendőr lohol egy lángoló kutya után körbe-körbe és az eb néhol még rájuk is vicsorog. Ez nagyon nagy! Hosszú percekig ráz a nevetés, majd komolyabbra véve a figurát, ülő helyzetbe küzdöm magam.
-Nos, ez egy tragikomédia volt! Egy robbanás és egy égő kutya, de amint látom, már el is oltották!– Pillantok ismét a nőre, aki nem olyan rég, még kérdésekkel bombázott. Az én stílusom sokkal barátságosabb, közvetlenebb, mint az övé, és még egy mosolyt is hozzáteszek a repertoárhoz. Nem tagadom egy pillanatig sem, hogy tetszik ez az egész felfordulás. Mintha csak moziban lennék.
-Egy médium vagyok!– Arcizmaim megfeszülnek és suttogva adom a nő tudtára ezt az eszetlen információt.  Ez aztán kellőképpen megmagyarázza, hogy honnan tudtam mindenről. Természetesen egy szó sem igaz belőle, de látni akarom, hogy erre mit reagál, még mielőtt tényleg beszámolnék neki bármiről.
-Ki a csuda maga? – Végre összeszedem magam annyira, hogy magam mögött hagyva a kényelmetlen, kopár földet, két lábra álljak. Így könnyebben fel tudom mérni a terepet és ezt is teszem. Egyelőre persze csak az előttem álló nő alakján futtatom végig a pillantásomat. Nem is rossz!
-Megsérült?– Első normális megnyilvánulásom a robbanás óta, amivel az előbbi nézelődésemet palástolom. Így legalább azt hiheti, hogy csak ez okból néztem végig rajta, holott csak a méreteit akartam lecsekkolni. Egyedülálló férfi lévén, ez nem éppen meglepő dolog. Bárki más is ezt tette volna a helyemben, akit, egy cseppet is érdekel a női nem.
-Egyébként a ládára festett vörös tulipán miatt tudtam, hogy fel fog robbanni a hely. Jól ismerem azt a férfit, akinek ez a védjegye. Egyszer már le is csuktam, de úgy tűnik, az igazságszolgáltatás nem túl jó kicsiny hazánkban!– Vágok egy apró grimaszt, de már nem is a nőt nézem, hanem a környéken nézelődőket, a tűzoltóautót, mely épp most fordul be a sarkon, az őket követő mentőket. Ha eddig élt olyan a környéken, aki nem tudott a mókás raktár és a rendvédelem közös produkciójáról, hát most az is megtudta. Már csak a riporterek hiányoztak, de fogadok rá, hogy hamarosan a média munkatársai is megjelennek. Addigra, már nagyon nem kéne itt lennünk.  Jobb karommal a bal felé nyúlok, majd unott képpel megragadom a még mindig a húsomban heverésző üvegdarabot és egyetlen mozdulattal kirántom.
-Hú, az anyját, hogy rohadna meg! – Jó hangosan káromkodok egyet, jelét adva pillanatnyi fájdalmamnak, majd kezemet rá szorítva próbálom csillapítani a vérzést, több-kevesebb sikerrel. Már épp az jut az eszembe, hogy ha a kabátomat leveszem, az épp jó lesz kötszer gyanánt, mikor a semmiből feltűnik mellettem egy idegen és jajgatva a kezemért kap. Ezt össze kell ölteni és fertőtleníteni… hallom a hangját, de nem tetszik ez a nagy figyelem. Igyekszek elhessegetni, valahogy mégis egy mentőautó hátulján ülve végzem és egy vörös hajú, karcsú rondaság veszi kezelésbe a sérülésem. Olyan az egész, mint egy rémálom. Kétségbe esetten keresek kiutat a szituációból, épp ezért intek a rendőrlány felé.
-Találtak valamit, vagy minden odalett a robbanásban? – Amint hallótávolságba ér, neki szegezem a kérdést, így legalább a vörössel nem kell beszélnem. Így is elég kínos, hogy már vagy öt perce simogatja a kezem a fertőtlenítővel. Mivel érdemeltem ki ezt a kínt?

۞۞۞۞۞

۞۞۞۞۞

Nem tudtam és igazság szerint, nem is akartam megállni a nevetést. Hirtelen tört rám és úgy éreztem, hogy egy rakás fapofa, nem ronthatja el a jókedvem, főleg nem egy ilyen csodás robbanás után, amit a vak szerencsének hála, sikerült túlélnünk. Legalábbis néhányunknak. A többieknek meg már úgyse számít, hogy én hogy viselkedem, ha már úgyis totál halottak. Persze sokat dobott a latba a rengeteg rám meredő, megvető szempár is. Na, nehogy már a nyúl vigye a gesztenyefát!
-Ja, szerintem haláli! Szó szerint haláli! Én már sok mindent láttam, de ilyet még soha!  – Nyögöm ki végre a nőre nézve, miután vagy tíz percig látványosan vihogtam a földön fetrengve. Lassan lenyugszom, visszatérek a normál kerékvágásba. Legalábbis abba, ami nálam normálnak mondható. A kutyából nem lett füstbe ment terv, csupán féloldalas a frizurája. Nem nagy gáz! Ez a lány is egy olyan izé, állatvédő! Jujj nem eszek csirkét, mert arca van vega! Hahó, a halnak is van arca! Mi van manapság az emberekkel? Minek élnek, ha nem tudnak élvezni semmit sem?
-Kezét csókolom, fogtündér kisasszony!  – Megemelem a láthatatlan kalapom, amit az tesz még komikusabbá, hogy közben a homlokomon lévő karcolásból a szemembe csordogál egy apró vérpatak. A fiatal nő hangja iróniával volt átitatva, ám az enyém felszabadultan csengett és még egy kacsintást is hagyok a végére. Így teljes a kép. Nem hittem volna, hogy valaki épp a fogtündért akarja felrobbantani! Végigfuttatom a tekintetemet a lányon. Ha ilyen lett volna gyerekkoromban a fogtündér, most protkóval rágnám a kesudiót. Hála az égnek, hogy az enyém nem épp ilyen alakkal volt megáldva. Az ismeretlen szépség közben bemutatkozik, nekem meg majdnem leesik az állam. Hogy? Mi? Ez a „kislány” egy ügynök? Szerencsére, egész jó póker arcot tudok varázsolni magamnak, így szinte lehetetlen, hogy észreveszi bárki rajtam a megrökönyödés jeleit. Ó, igen! Fiatal és nem öreg, csinos és nem kopasz, vagy hájas, nő és nem férfi. Ez egy egész jó kiindulópont lenne, ha társat választanék magamnak. Persze nem választhatok, azt már megtette a mostani főnököm.
-Donovan Sivero ügynök. – Elfogadom a felém nyújtott kezét, de csak úgy ímmel-ámmal fogom meg, éppen hogy. Látom, hogy megsérült, de azt már kiszúrtam, hogy erős feminista hajlamai vannak. Én ugyan nem fogom zokogva a dokihoz küldeni. Szenvedjen csak az egyenjogúság nevében!
-Te lennél az a titokzatos társam?  – Hajt a kíváncsiság, így nem bírom visszafogni magam. Nyíltan rákérdezek, hátha ő tudja, amit én nem. A főnök miért is nem homályosított fel?  Azért magamban sűrűn imádkozok azért, hogy igen legyen a válasz. Legalább neki nincs élére vasalt nyakkendője. Vagy mégis? Maximum meglovasítom majd őket a jó ízlés nevében. Ismét rajta legeltetem a szemeimet, majd, hogy ezt leplezzem, a hogyléte felől érdeklődök. Persze amint az várható, eljátssza a rendíthetetlen harcost. Ebbe sem óhajtok beleszólni, de az is biztos, hogy én bizony, szeretnék egy jó kis kezelést.
-Az biztos, hogy a fél alvilág tudja már, hogy ide száműztek engem, de az is, hogy még Jo sem akkora hülye, hogy utánam jöjjön és megpróbáljon felrobbantani.  Egyébként sem vagyunk olyan rosszban! Szerintem ő már jóval előttem érkezett, de majd, ha lesz rá alkalmam, megkérdezem tőle! - Villantok egy sármos mosolyt a nőre, de közben az agyam a szavaim körül kattognak. Jo ismer engem, túl jól ahhoz, hogy utánam merjen jönni. Végül is, még pókerezni sem ült le velem, miután levágtam az egyik ujját zálog gyanánt. Aztán még le is csuktam. Bosszút akarna állni? Nem, annyira nem kemény legény, csak, ha van, aki irányítja. Ölni tud, de itt véget is ér a tudománya. Van egy olyan sejtésem, hogy a várost is gyorsan el fogja hagyni, ha utoléri a hírem. Ezt meg kéne előznünk valahogy. Közben megszabadulok a külön bejáratú üvegszilánkomtól is.
-Ugyan, semmiség! Ez már a sokadik, majd begyógyul! De azért, huhh, ez fáj!  – Halál komolyan, akár egy terminátor fogok bele a mondókámba és még lazán intek is egyet, mintha tényleg semmiség lenne az egész, hogy aztán a végén elnyávogjam magam. Persze annyira nem is rossza helyzet, de nem is jó, imádom elbagatellizálni a dolgokat. Így sokkal impulzívabb az élmény. Már rég meg kellett volna szoknom a strapát, hisz számtalanszor lőttek meg, kínoztak vagy vájkáltak késsel a húsomban, a fájdalomküszöböm mégsem nőtt meg igazán. Sok mindent kibírok, ezt mutatja a testemen elterülő megannyi heg is, de egy karcolás is tud fájni, nem csak egy golyó a combomban.  Szerencsétlenségemre elkap egy rémnővér és magával ráncigál, hogy lekezeljen. Most aztán ölni tudnék egy szépséges, szőke angyalért, de abból persze egy sincs a környéken. Miért is lenne? Hogy ne kelljen a vöröshöz beszélnem, merthogy attól félek, a sok tapizás után randira hív, inkább az újdonsült társamhoz intézek pár kósza szót.
-Ezzel a raktárral már nem megyünk sokra! Szerencse, hogy az anyagból még maradt egy kevés!  – Szabad kezemmel kihúzok egy kisebb fehér porral töltött zacskót a kabátom zsebéből. A nagy kifelé rohanásban, ezt még sikerült zsebre vágnom. Na meg egy másikat is, hisz egy helyen voltak, de nehogy már mindet átadjam. Akkor hogy szerzek majd infókat?
-Ezen a nyomon elindulhatunk!  – Célzok itt a zacskón lévő vörös tulipán jelre, majd átnyújtom a társamnak a bizonyítékot, hogy a rusnyaság mintaképe kényelmesen múmiává változtathassa a karomat.
-Ha bárhol meglátod ezt a jelet és nem látsz bombát, fuss, ahogy csak bírsz, mert ott valami tutira robbanni fog!  – Magyarázni kezdek a nőnek, de a vörös az utamban van. Már szinte az ölembe mászva törölgeti le a megalvadt vért ráncokba rendeződött homlokomról. Ez már tényleg sok!
-Megmaradok!  – Mordulok egyet, majd, mint aki megunta a gondoskodást, egyszerűen arrébb pakolom a fertőtlenítővel hadonászó gnómot. Ebből ennyi is túl sok volt.
-Köszönöm angyalom!  – Azért udvariasan, flörtölő módban mondok köszönetet és még egy mosolyt is magamra erőltetek. Hagy legyen jó napja, végül is, ő is csak ember, nem?
-Egy kávét?  – Fordulok ismételten az ügynöknő felé, de már magamhoz is intem az egyik vadul szaladgáló járőrt és mielőtt még a mellettem álló hölgy bármit mondana, leadom a rendelésem a rendőrruhás buzgómócsingnak.

۞۞۞۞۞

۞۞۞۞۞

Hatalmasakat pislogva nézek rá. Hogy, szedek-e valamit? Igen, életerőt, ami bennük nem sok van. Mindenki áll döbbenten, mintha attól, hogy komolyak, minden megváltozna. Nem fog! A robbanás megtörtént, páran megsérültek, vagy meghaltak, de mi élünk. Én időben szóltam nekik, hogy fussanak, ha nem voltak elég gyorsak, az az ő bajuk. Én nem fogom búskomor képpel gyászolni az idegeneket.
-Alkalomadtán hangyát! – Válaszolok vigyorogva. Hülye kérdésre, hülye válasz. Mégis, mit szednék? A tekintetemből már rég megállapíthatta volna, hogy teljesen tiszta vagyok. Másképp aligha lébecolhatnék az FBI berkeiben. Szó-szót követ, bemutatkozunk, majd rácsodálkozok a dolgokra. Ő a társam? Tényleg? Azt hittem, hogy az csak egy kósza álom, hogy egy fiatal, dögös társat kapok, a már jó előre elképzelt kopaszodó kövér, öltönyös fickó helyett.  Gyorsan végigfuttatom rajta a tekintetem. Nem feltűnően, csak úgy lopva. Tényleg elég fiatalnak tűnik, őszintén, egy iskolás lány benyomását keltik arcvonásai. Ismét megszólal, kérdez, hangja szinte már támadó. Hogy baj-e, hogy nő? Eszénél van? Jobb nem is lehetne! Ez az apróság, feldobja a napomat! Az első társam, egy szexi kiscica!
-Kellene, hogy zavarjon? – Nem bírom ki, hogy ne kérdezzek vissza. Arcizmaim rezdüléstelenek, próbálok komolynak látszani, holott az utóbbi időkben, nem szórakoztam ilyen jól, mint ma. Rémisztő, hogy a nők mekkora ügyet csinálnak egyes dolgokból.
-Inkább örülök! Sokkal szebb látvány, mint egy öregedő, kopasz, lagymatag FBI-os. – Jelentem ki végül, már csak azért is, hogy ne kombináljon tovább. Semmi bajom a női ügynökökkel, ahogy a női riporterekkel, vagy épp a férfi szakácsokkal sem. A lényeg, hogy jó legyen a munkájában, végül is munkatársak leszünk, nem más.
-Csak azért méregetlek, mert tetszik a látvány! Vedd ezt néma bóknak! Örülök, hogy nem Colombóval fogok heteken át szaladgálni. – Eszemben sincs eltitkolni, vagy épp úgy tenni, mintha nem néztem volna. De, felmértem tetőtől-talpig, épp úgy, ahogy bármelyik más csinos nőt. Mindenkit lenyűgöz a szépség maga, engem is. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármi mást is akarnék. Mint mikor egy világhírű festmény előtt állunk. Nézzük, mert lenyűgöző látvány, de nem fogdossuk össze, vagy nyálazzuk le.
-Ja, száműztek a CIA-től, ide, az FBI-hoz! – Ismét tárgyilagos kijelentést teszek, de nem kívánom taglalni a dolgot. Ahhoz nem ismerem elég jól, hogy az életem részleteit elmeséljem neki, épp úgy, ahogy ő sem mondja el nekem, hogy tegnap előtt este, kivel vacsorázott. Nem mintha érdekelne és feltehetőleg, őt sem érdekli, hogy milyen hibákat követtem el ezelőtt. Vagy mégis?
-Ha szerencsém van, tényleg nem halok bele! –Túldramatizáltam az üveg okozta fájdalmat, mint egy rossz színész a haldoklós részt. Azokon mindig nevet az ember, mikor még mielőtt kimúlnak, még azért elszavalnak egy kisebb regényt. Közben már majd megőrülök a kis vöröstől, aki lassan mindenütt végigtapogat, holott, csupán a kezem sérült meg. Próbálok egyre messzebb kerülni tőle, nem sok sikerrel. A helyzet, most már több, mint kínos.
-Nem, ezt maga fogja leadni a helyszínelőknek! – Már vagy öt perce tartom a felé nyújtott teli zacskót. Amíg a vörös rém nem végez a kötözéssel, én nem tudok felállni innen, így a társamra hárul az a nemes feladat, hogy átadja a bizonyítékot az illetékeseknek. A másik zacskó meg, jó mélyen lapul a zsebemben. Senki sem láthatta, hogy elvettem, hisz eleinte még nekem sem tűnt fel, hogy összefogtam két adagot a nagy sietségben. Közben adok az ügynöknőnek egy jó tanácsot. Óvakodjon a tulipánoktól, mert azok igen halálos növények.
-Érdekelt a válasza, csak túl lassú volt, így gondoltam leadom a rendelésem ön előtt, hogy maradjon elég ideje gondolkodni. Nos, mit kér? – Nézek rá érdeklődő tekintettel, miközben az új „csicskánk” mellettünk ácsorogva várja, a parancsokat. Fura egy figura, még csak meg sem próbál kihátrálni az utasításaim alól. Jól be van tanítva. Ha parancsolnak neki, rögtön ugrik. Tucat katona!
-Hozhatna pár fánkot is, az olyan rendőrös! – Egy hirtelen ötlettől vezérelve hozatok pár édes karikát is, majd figyelem, ahogy a srác elrobog mindkettőnk rendelésével. Ha rosszat hoz, pofán verem! Tina ismét megszólal, én meg akaratlanul is követem a tekintetét a vöröske felé, majd vigyorogva odaintek neki. Persze a gnóm, menten pirulva int vissza.
-Ne törődjön vele, kissé hibbant! Minden felé akad egy ilyen! – Legyintek egyet, hátat fordítva a rémséges ápolónőnek. Nem ez az első eset, hogy rám száll egy ronda, flúgos nő. Lehet, hogy vonzom az őrülteket? Bezzeg a normálisak, nem tapadnak így rám.
-Mi lenne, ha mostantól tegezne? Don vagyok, ennyi épp elég! A Sivero ügynök olyan…. hivatalos. – Ismét a lány tekintetét keresem és egy pillanatig sem törődök a körülöttünk lévő felfordulással. Itt, már úgysem tehetünk semmit, azon kívül, hogy várjuk a kávénkat
-Régóta dolgozik az FBI-nál? – Puhatolózok egy kicsit, mert elég ifjúnak tűnik, és azt gyanítom, talán kezdő, de még nem vagyok biztos benne. Egyébként is, amíg beszélünk, legalább telik az idő és nem tud lecsapni rám az ocsmányok királynője. Remélhetőleg, hamar felszívódik a vörös és a kávém is épp ilyen gyorsan ér ide. Nem szeretem hidegen, csak forrón, mert úgy az igazi.  

۞۞۞۞۞

۞۞۞۞۞

Zavaró tényező. Fülemben csengnek a szavai jó pár percen át. Már, hogy a fenébe zavarna az, hogy egy csinos nővel kell töltenem az egyébként elég rugalmas és többnyire unalmas munkaidőm? Egyáltalán, milyen férfit zavarna egy ilyen helyzet? Még, ha pocsék ügynök is, a látványa mindenért kárpótol és én igazán nem vagyok nagyravágyó. Megelégszem ennyivel, legalábbis egyelőre. Aztán ki tudja. Az is lehet, hogy remek ügynök, vagy épp szórakoztató személyiség. Majd idővel kiderül. Ha nem egy hisztérikus, szabálymajmoló locsifecsi, akkor azt hiszem, könnyedén ki fogunk jönni egymással. Legalábbis merem remélni. Kár lenne utálni egy ilyen csinos pofikát.
-Épp ellenkezőleg! Sokkal jobban zavarna, ha idős, avagy épp férfi társat kaptam volna. Egyik opció sem vonz! Nem elég szórakoztatóak és rugalmasak.  – Vidám hangnemben vázolom fel az álláspontomat a dologgal kapcsolatban és épp, hogy csak egy percre jut eszembe, hogy mindezt akár félre is értheti. Végül is épp azt mondtam, hogy kizárólag a fiatal, nő munkatársak okoznak örömet nekem. Oké, végül is igaz. És egyébként is, a hírem mindig megelőz, így biztosan ő is hallott már ezt – azt rólam. Ha tudná a sok pletykafészek, hogy a híreszteléseknek a fele sem igaz.
-Pedig feldobod, ha akarod, ha nem!  – Szemeim reflexszerűen suhannak végig a karcsú testen, majd minden félénkség hiányában, tekintetem mélyen az övébe fúrom. Nyíltan bókolok és egy cseppet sem érdekel, hogy erről mit gondolnak a körülöttünk állók. Sokkal jobban foglalkoztat az, hogy újdonsült társam mit lép erre. Vajon mennyire van hozzászokva a bókokhoz? Elpirulva játssza majd a szende szüzet? Tetszett a gondolat, mégis el kellett vetnem. Felháborodik majd? Talán, bár ebben is kételkedem. Valamiért mégsem tudtam elképzelni azt sem, hogy egyszerű úri hölgyeket megszégyenítő könnyedséggel mond érte köszönetet. Épp ezért, kíváncsian várakoztam.
-Hmm… ez nem is hangzik rosszul! Minnél hosszabb, annál jobb!  – Egy újabb szívdobogtatónak szánt mosolyt villantok, szinte már megszokásból. Ha életben maradunk, ki tudja, mit hoz még a jövő? Lehet, hogy egy hét múlva sírva könyörög majd a főnöknek egy új társért. Még azt is megérteném. Dühös sem lennék, hisz sokszor még a családtagjaim is flúgosnak néznek. Lássuk be, velem dolgozni, nem épp egy életbiztosítás. Bár, azt hiszem, ez alkalommal jobban fogok vigyázni a társamra, mint saját magamra.
-Te még nem hallottál rólam?  –Na, most igazán meglepett a nő. Ennyire nem lehet friss hús, hiszen az összes rendvédelmis és nagy sajnálatomra a bűnözők is hallottam már rólam ezt-azt. A hírem tényleg marha gyors, bár ha jobban meggondolom, nem híres, csupán hírhedt vagyok. Sokan épp ezért nem kedvelnek, minő borzalom!
-Egyetlen pletykát sem? Szent ég, te a Marson laktál eddig?!  – Rosszallás nincs a szavaimban, csupán meglepettség. Üdítő számomra abban a tudatban létezni pár pillanatig, hogy talán akad még olyan két lábon járó lény a világon, akinek fogalma sincs velem kapcsolatban semmiről. Már csak azért is, mert a rengeteg pletyka nagyban rontja a csajozási esélyeimet. De mindegy is. Vagy tőlem, vagy másoktól értesül majd a dolgokról. Vajon melyik jobb?
-Hanyagolni kell a szabályokat, őrült önkéntes akciókba fejest kell ugrani, összehaverkodni pár alvilági figurával, elvenni a főnök parkolóhelyét, bántalmazni és túl közeli kapcsolatot kiépíteni a családjával. – Nagyjából mindent elmondtam és még a hihetetlen hazugságaimtól is megkíméltem. Igaz, azért finomítottam a dolgokon. Végül is azt nem mondhattam, hogy megfektetni a góré ikerlányait és átlőni a kezét. Az túl durva lett volna így elsőre.
-Ezek együttesen tökéletes indítékai a száműzetésnek. Nem tudok egyet sem kiemelni. –Ezzel lezártnak tekintem a témát, mégsem zárkózom el további válaszadásoktól. Igazi titkok úgy sincsenek. Egyszer minden kiderül, bár örülnék neki, ha ez mégsem lenne így minden esetben. Nem vonz ugyanis a villamosszék, sem pedig az életfogytiglan.
-Én is attól tartok.  – Nyögöm alig hallhatóan, mint aki a kínok-kínját állja ki. Úgy is érzem magam, már ami a kis vöröst illeti. Inkább el is terelem a témát, először a bizonyítékra, majd a kávéra. Gyors rendelést követően, izgatottan várom a fánkokat. Itt van egy csomó rendőr….nő, talán meg kéne kínálnom párat a poén kedvéért.
-Az! Hát nem szuper? A robbanás okozta romok közt álló rendőrautók fényében fánkot enni? Pont, mint a mozikban!  – Tényleg közhelyes, de épp ez a varázsa. Minden gyermek így képzeli el a rendőröket, legalábbis én azt tettem gyermekkoromban. Ha valaki azt mondja, hogy rendőr, nekem menten a fánk jut az eszembe.
-Egy frászt! Előbb hágom meg azt a postaládát nyilvánosan, mint ezt a nőt! Amilyen buzgómócsing, még kinyírna álmomba, hogy aztán egy vitrinben tarthassa az oszlásnak indult testem. Tuti, hogy pszichopata! – Látványosan megborzongok a gondolatra és egy kis grimasz is kiül az arcomra. Annyira azért nem utálom az életet, hogy ilyen nőket engedjek a közelembe, függetlenül attól, hogy bűn ronda. Jelen esetben, az a legkisebb problémám vele.
-Szép neved van, Christina! – Egy újabb bók, csak, hogy teljen az idő. Meg egyébként is, tényleg szép neve van, illik hozzá. Hozzám meg egy kávé illene már, de még mindig nincs sehol.
-Szeretek első lenni!  -Széles, kissé talán perverz mosoly ül ki az arcomra. A gondolataim is épp elég mocskosak jelen pillanatban, de persze ezt tagadni fogom, ha a lány nem a szűzies módon értelmezi a szavaimat.
-Kicsit sajnálom magát, de megtiszteltetés számomra, hogy én lehetek az első! – Rákacsintok, miközben igyekszem figyelmen kívül hagyni azt, hogy pár csoportokba verődött rendőr, egyértelműen felénk pislogva sugdolózik. Bár felrobbantak volna! De nem húzom fel magam, már csak azért sem, mert végre a kezemben landol egy adag forró kávé. Nem hűlt ki! Éljen!
-Kösz! Fánkot?  –Nyújtom az édes tésztával megrakott dobozt a „csicskám” felé, majd udvariasan megkínálom a társam is, végül a mellettünk álló kocsi motorháztetejére teszem a cuccot, csak azért, hogy kivéve egy karikát, lazán, pofán dobjam az engem méregető, magas ám nyúlánk fazont.
-Ha tovább lesel, egy fél tégla landol majd ott, ahol most ez a fánk! Egyél!  – Kiabálom át a sürgő-forgó emberek áradatán. Ha valakinek nem tetszik, tehet egy szívességet!

۞۞۞۞۞