Emma & Don

SZÓSZÁM: rengeteg | ZENE: klikk | RUHA: itt |

Kézzel, kedvetlenül török le egy kisebb falatot a rozskenyeres pirítósomból, majd a piroskás ajkaim felé emelem, azonban Aly újabb ordibálására visszateszem a tálba, a nagyobb kenyérdarab mellé. Belekortyolok a narancslevembe, majd miután visszahelyezem az eddigi helyére a kristálytiszta poharamat, eltolom magamtól - a tállal együtt - a vintage virágokkal tarkított tányéralátét segítségével. Magam elé révedek, tekintetemmel a méretes étkezőasztalt pasztázom. Az egész üres, makulátlanul tiszta, összesen tizenkét ember foglalhatna rajta helyet, de csupán előttem van megterítve. Én mindig három emberre szoktam megteríteni - ha apa és Alyson esznek, ha nem - azonban a nővérem kérésére apa nagyjából két hónapja alkalmazott egy szobalányt, aki azóta mindent megtesz, amit eddig magamra vállaltam. Noha nem értem miért, de a testvérem csőrét igencsak bökte, hogy igyekszem egybetartani a szilánkokra széthullott családunk darabjait. Ő már lemondott rólunk mióta anya meghalt, én pedig a mai napig képtelen vagyok ezt elfogadni. Egyértelmű, hogy csupán azért tette, amit, hogy megakadályozzon abban, hogy ugyanazokat a dolgokat csináljam, mint anya és úgy, ahogy egykor ő tette őket. Például anya különböző tisztítószerekkel takarította a ház más-más részeit, és annak ellenére, hogy nem egyszer mondtam Mrs. Sancheznek, hogy mivel mit tisztítson, gyakran megesik, hogy csak egy, max. kétféle szert használ minden helyiség takarításához. Régebben már elpanaszoltam ezt apának, és ez pont azon a napon történt, amikor véletlenül szóba elegyedtem a középkorú hölggyel. A szobalány megosztotta velem, hogy egyedül él Miamiban, ugyanis a férje elhagyta egy fiatalabb nőért, a gyerekei pedig Mexikóban hagyta a nagymamájukkal. A nő azt is elmondta, hogy tőle függ, mennyi és milyen minőségű ételt rak majd le az édesanyja a kölykök elé. Esküszöm, hogy a rövid, ámde tartalmas beszélgetés végén bűntudatot éreztem, amiért panaszkodni mertem apának. Azóta inkább azon vagyok, hogy minden nap elmondani Mrs. Sancheznek, hogy mit mivel tisztítson, mielőtt elindulnék az egyetemre.
Keresztbe fonom a karjaimat, és hátradőlök. A hangoskodás nyomán csak ennyire futja, majd egy ásításra is, ami azt bizonyítja, az ilyen és ehhez hasonló kellemetlen helyzetek elég energiaszívók tudnak lenni. Az éjjel igen jól aludtam, mégis úgy érzem, mintha mázsás súlyok függeszkednének le a szempilláimról. Egymásba tekert karjaimat az asztalra teszem, majd csukott szemekkel rájuk támasztom homlokomnál a fejem, miközben nagyot sóhajtok. Egy perccel később apám dolgozószobájának az ajtaja kitépődik, és mint egy időzített bomba a helyiségből a nővérem robban ki haragtól pirosló arccal. Tempója gyors, a kijárati ajtó felé siet, de úgy, mintha puskából lőtték ki volna. Közben – továbbra is ordítozva - obszcén szavak egyvelegét használva arról ecsetel, hogy mennyire elrontott család vagyunk mi. A mondandójára felkapom a fejem és tekintetemmel követem, ahogy kilép az ajtón, amit maga után vág be. A hangos faanyag berántására akaratlanul összerezzenek és gyorsan pislogok párat. Tanácstalanul az ajkamba harapok, majd Mrs. Sanchez felém lesajnáló pillantásokat sugárzó arcára nézek. Halványan elmosolyodom, majd hátrafordulok és leveszem a székem háttámlájára akasztott táskámat. Felállok, a vállamra teszem, és én is a kijárat felé indulok, de csak azután, hogy a hűtőre ragasztottam egy cetlit, amiben ismét, talán már harmadszorra emlékeztetem apát arról, hogy a mai napon dupla műszakot vállaltam – reggeltől estéig fogok dolgozni - tehát ne várjon, mert későn érek haza. Hátha hazajön, és nem talál itthon… bár nem hiszem, hogy így lesz, ugyanis az Alyval való veszekedések után apa mindig kimarad egy-két estét, akárcsak Alyson. Kár, hogy nem látják be, mennyire hasonlítanak….
Az ok, amiért munkát vállaltam a kicsi kávézóban az, hogy önállósodni akartam. Sosem kellett pénzt keresnem - ez még most is így van - azonban szinte minden csoporttársam dolgozik, és azt kell, hogy mondjam, egy kicsit irigy is voltam, hogy nekik van olyan elfoglaltságuk, ami az önálló életüket jelzi. Apának egy kicsit nehezére esett elfogadni és engedélyezni az ötletemet, de végül csak belement. Alyt idegen hagyta a döntésem, a legjobb barátnőm elképedt, és természetesen olyanok is voltak, akik cinikusan megjegyezték, hogy nekem mindenem megadatott, ami egy épeszű ember kívánhat, mégsem elég. Nos, a rossz nyelvek sosem fognak kedves dolgokat mondani, tehát inkább nem is foglalkozom velük.
Sosem voltam népszerű diák, egyik iskolámban sem. Úgy gondoltam, hogy a munka talán segíthet még több ismerőst szerezni. Az emberek, akik betérnek a kávézóban csupán egy szőke hajkoronájú, kék szemű lányt látnak, nem pedig egy pénzes zsákot, és azt hiszem, ez tetszik a legjobban az egészben.
Az első pár hónapban úgy látszott, a teóriám nem vált be, hisz szinte senkivel sem sikerült több szót váltanom annál, amennyi ahhoz szükséges, hogy valaki rendeljen, én pedig kiszolgáljam. Lassan kezdtem azt érezni, hogy a könyvbeli és a mozivásznakra vetített történetek ismét becsaptak, amíg egyik este – nem is olyan rég – egy ismeretlen alak megtámadott. Hihetetlenül nagy mázlista voltam, ugyanis pont akkor járt errefelé egy férfi, aki sikeresen leterítette a bűnözőt. Mint később kiderült, az ismeretlen hős igen gyakran jár a kávézóban, tehát mióta közelebb kerültünk egymáshoz, azóta – rejtély, hogy miért – de akárhányszor betéved hozzánk és helyet foglal valamelyik asztalnál, azon kapom magam, hogy őt nézem. Olyankor rendkívül nevetségesnek érzem magam.
Épp háttal állok a pultnál, egy notesszel és egy tollal a kezemben, amikor dobhártyámat megrezegteti egy ismerős, a férfiakhoz jellegzetes mély orgánum. Hátrapillantok, mosollyal az arcomon, majd abbahagyom a beszerezendő italok összeírogatását és Don felé fordulok, miközben én is köszönök neki. A rendelése hallatára bólintok egyet, és máris nekilátok elkészíteni a kávéját.
- Itt mindig nagy a nyüzsgés, hisz ez az egyetlen kávézó a környéken, szóval az emberek szívesen térnek be – válaszolok a kérdésére továbbra is mosolyogva. A munkámra összpontosítok, de időnként vetek rá egy-egy pillantást, hisz – talán csak velem van így – illetlennek érzem beszélni valakihez úgy, hogy közben nem nézek rá. Zavaromban véletlenül elejtem a kávés kanalat, amit a csésze mellé akartam rakni, és mielőtt a főnök észrevenné, fel is veszem és a kötényem zsebébe dugom. Majd később elmosom.
- De én élvezem… – mondom, miközben kirakom a pultra az elkészült kávét és Don felé tolom. Íriszpárom rövid ideig elidőződik az arcán, de még mielőtt – ennél is – kínosabbá válna a helyzet, elpillantok és megköszörülöm a torkom. - … kivéve, amikor megpróbálnak kirabolni. – nevetve viccelődöm, hogy oldjam a feszültséget. – És neked milyen napod volt? – kérdem őszinte érdeklődéssel, és egy pillanatra a velem szemben álló falon függő órára pillantok, hogy ellenőrizzem az időt. Nemsokára záróra…

JÁTÉKOSTÁRS: Donovan Sivero| MEGJ.: Bocsánat, egy kicsit hosszúra sikeredett

Az a sugárzó mosoly, most is ott ragyogott az arcán, mint mindig. Talán eleve így született. Nem emlékeztem rá, hogy egyszer is láttam volna rosszkedvűen. Nem mintha azt akartam volna, hogy sírjon, vagy ilyesmi, csupán arra gondoltam, hogy emberibbnek tűnne, ha változékonyabb arckifejezéseket használna. Az valószínűleg megnyugtatna, mert bár így is élvezem a társaságát, kissé feszélyez a tény, hogy aranyló fürtjeivel és örök mosolyával túl angyalian néz ki. Vonzza a tekintetem és minduntalan „bűnös” gondolatokra sarkall. Közben már készül is a kávém, én pedig mosolyogva nyugtázom, hogy mostanra tényleg elég annyit mondanom, hogy a szokásosat kérem. Ilyen gyorsan még egy helyen sem jegyezték meg a szokásaimat, de ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy régebben soha sem volt törzshelyem. Az nem lett volna okos döntés. Könnyebben kinyírhattak volna, ha ismerik a napi rutinom, ezért váltam rutintalanná. Még manapság is össze- vissza végzem a teendőimet, oda figyelve az apró részletekre is. Csupán ez az egy hely a gyengeségem. Vagy az eladólány, hisz miatta járok ide.
-Te ugye tényleg nem tudod, hogy egy utcával odébb is van egy? – Kérdő tekintettel néztem a szorgoskodását, de igazából már tudtam is a választ. Az arcára volt írva, hogy szentül azt hitte, ez az egyetlen kávézó a környéken.
-Nem számít, mert förtelmes a kávéjuk! Ráadásul egy hosszú hajú, elvont hippi srác a pultos, aki szivárványokról hadovál, miközben a koszos kezével próbálja a vendégek kávéjából kiszedni a haját. Normális ember kétszer nem megy be oda! -  Magyaráztam, miközben igyekeztem elnyomni egy hatalmas mosolyt, amit a leejtett, majd sebtében eldugott kiskanál esete csalt elő. Aranyos volt és szinte már gyermekien ártatlan, ha egyáltalán lehet ilyet mondani egy olyan nőre, akire rápillantva ezernyi 18 karikás jelenet jut az eszembe. Vagy én vagyok kissé pedofil, amit reméltem, hogy nem, vagy benne van meg túl sok vonzó tulajdonság. Határozottan a második mellett tettem le a voksom!
Én is élvezném, csak nem azt, amiről te most beszélsz!  Futott át a fejemen, miközben tekintetem az övét kutatta egy pillanatig, merthogy ismét túl gyorsan fordult el. Nem volt mit tenni, számomra csak az előttem gőzölgő, friss kávé maradt.
-Reméljük, többé nem történik olyasmi! – Szemeim ismét visszatalálnak a bájos arcra. Addig biztos nem rabolja ki senki, amíg én itt ücsörgök minden nap. Ha valaki mégis megpróbálja, legalább lesz kin példát statuálnom. Ezek a férgek csak abból értenek, épp ezért sajnálom annyira, hogy már nem vagyok beépített ügynök. Iszonyat nehéz egy bűnözőt úgy elkapni, hogy aztán ne látszódjon rajta semmi sérülés. Többnyire nem is sikerül.
-Olyan szokásos! – Értékeltem, hogy a napom felől érdeklődött, de úgy gondoltam, csak untatnám a részletekkel. Egyébként sem történt semmi említésre méltó. Tudtam jobb témát is a munkámnál, például azt, hogy miért nézi annyira az órát. Talán siet valahová?
-Programod van? – Kérdeztem amolyan semmit mondó hangon, mintha csak az udvarias beszélgetést folytatnám, de igazából nagyon érdekelt a válasza. Hát persze, hogy van! Csinos, fiatal lány, még szép, hogy nem otthon tölti az estéit, zoknikat kötögetve. Bizonyára ifjú, huszonéves titánok hada várja, hogy legalább egy randira elragadja. Kortyoltam egy jókorát a forró kávéba, de annyira eltöprengtem, hogy észre sem vettem, a számat égető folyadékot. A sors épp ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy farmerem zsebéből zongora előadásban megszólaljon egy horror zene.
Amint meghallottam az ismerős dallamokat, mosolyogva rángattam elő a készüléket. Ezt a furcsa zongoraszólót még a kisebbik testvérem vette fel, mikor az volt az álma, hogy zeneszerző legyen. Azóta is ez a hozzá rendelt csengőhangom, hiába mondták már páran, hogy ez egy kissé morbid.
-Szia Delia! – Megkezdődött a nagy családi csevej, miközben tekintetem az angyal légies mozdulatait vizslatta, amint a zárás előtti apró teendőit intézte. A húgom a lehető legrosszabbkor hívott, de mivel hónapok óta most beszéltünk először, nem akartam lerázni. Emmának egyébként is dolga volt, na meg, nem is kéne itt lennem.
-Ne hülyéskedj! Tudod, hogy te vagy a kedvencem! Merre jártál mostanában? Aha… aha… én? Miamiba száműztek. Persze, persze, Dana mindent elintézett! Ha gondolod, elég nagy a ház, akad benne pár üres szoba! Nem, gond!  Oké, akkor nemsokára! Nyugi, Danának nem mondok el semmit! Szia! – Még mindig úgy vigyorogtam, mintha megnyertem volna a lottó ötöst. Bár, az sem lett volna rám ekkora hatással, hisz anyagi téren soha sem szűkölködtem. Annyira nem, hogy még csak hozzá sem nyúltam az örökségemhez. Nem is akartam, ahogy rá gondolni sem. Delia telefonjának viszont tényleg örültem. Mindig azzal áltattam, hogy ő a kedvencem, ahogy Danát is, de soha sem tudtam különbséget tenni. Mindketten mások voltak, mindketten imádtak és én is szerettem őket mióta az eszemet tudom. Végtére is a testvéreim.
-Bocs, csak a húgom! – Zsebre dugtam a mobilom és bocsánatkérő szemeket meresztettem, a szőkeségre, mintha kötelességem lett volna megmagyarázni neki, hogy kivel beszéltem az imént.  Megittam az utolsó korty kávét is, majd előzékenyen egy jó adag borravalóval és persze az árával együtt, beljebb toltam a pulton a csészét, jelezve, hogy végeztem a ma éjjeli koffeinadagommal. Lassan kihalt a hely is. Fél órával ezelőtt, még mozgalmas, hangos üzletnek hatott, most pedig, csendbe borult. Az ajtó előtt lévő lámpa pislogott párat és lassan kezdtem úgy érezni, hogy egy rossz filmbe csöppentem. Csak az a kérdés, hogy milyenbe? Krimi, horror, thriller, romantikus?
-Záróra? – Ismét egy hülye kérdés, hisz nyilván való volt, hogy az van. Reméltem, hogy legalább azt hiszi a lány, hogy magamtól vagyok ilyen idióta és nem ő váltotta ezt ki belőlem. Erre én sem tudtam a választ, de azon sem lepődtem volna meg, ha tényleg csak az alap kerékhiányom miatt tettem fel értelmetlen kérdéseket. Épp azon gondolkoztam, hogy mivel húzhatnám még egy kicsit az időt, mikor pár macaront pillantottam meg a pulton lapulni.
-Ha leszel olyan kedves és így a munkaidőd után két teljes perccel bezacskózod nekem még azt a pár süteményt, hálából megvárom, amíg bezársz és elkísérlek a kocsidig, vagy akár hazáig! – Álltam elő a nagy ötlettel, újabb bankjegyet téve a pultra, mintha annyira akarnám azokat a színes izéket. Csak nem hiszi azt, hogy nyomulok, főleg az után, hogy legutóbb majdnem kirabolták. Én csak aggódom egy fiatal lány biztonságáért, akár egy báty! És ismét áltatom magam. Nem baj, de így, ha nem is veszi igénybe a szolgálataimat, legalább pár percig húztam még az időt. Most először, a sors is a segítségemre sietett, hisz mielőtt a lány válaszolhatott volna, ismét pislogott egyet az utcai lámpa, majd sötétségbe borult minden. Áramszünet az éjszaka közepén! Hát nem giccsesen meseszerű? Hamarosan egy rózsákkal borított kertben fogunk sétálni, majd hentergünk egyet, aztán liliomtiprásért kapok vagy öt évet. Végül pedig… The End!

SZÓSZÁM: rengeteg | ZENE: klikk | RUHA: itt |

Noha csak nem rég kezdtem el dolgozni a kávézóban, a rövid idő alatt sikerült rájönnöm arra, hogy a kedvesség és a jó modor kihagyhatatlan erény, amit minden eladónak birtokolnia kell. Nekem hál’ istennek– természetemből adódóan - sosem esett nehezemre mosolyogni, még azokra a mogorva személyekre sem, akik még a legkedvesebb görbe vonalra is olyan arcot vágnak a munkájuk, vagy az életük egyéb területén felbukkant gondok miatt, melyek súlyos terheket halmoztak fel vállaikra, mintha citromba haraptak volna. Természetesen van, amikor nekem sem megy olyan könnyen a bazsalygás – például azután, hogy a napom Aly és apa veszekedésével indul - de olykor eszembe jut a főnököm és a töredéke annak a méretes monológnak, amit az első munkanapomon szavalt el betanult versként: az emberek elvárják, hogy kedvesen bánjanak velük, bármennyire is tagadják. Senki nem jár szívesen olyan helyekre, amikhez rossz élményt tud kötni. Ez valóban így van - saját tapasztalatból tudom - tehát igyekszem mindig jól bánni a vendégekkel. Lehet, hogy naiv gondolat, de hiszem, hogy nem megvalósíthatatlan cél bearanyozni egy ember napját csupán egy megnyerő mosollyal vagy egyéb kedves gesztussal. Egy próbát mindenféleképpen megér.
Testsúlyomat áthelyezem az egyik lábamról a másikra, amikor Don megcáfolja a feltételezésemet, és felvilágosít arról, hogy a környéken nem ez az egyetlen kávézó.  A kínos pillanat hevében a zavarodottság enyhe jelei kiülnek az arcomra, tanácstalanul összepréselem az ajkaimat és kínosan összevonom a szemöldököm. Noha van magyarázatom arra, hogy miért nem tudtam a másik helyről – nem igen szoktam erre járni - mégis kellemetlenül érzem magam a tudatlanságom miatt. Habár kérdésére nem kell válaszolnom – hisz számomra elég költőinek hangzott – mégis megteszem: csupán megrázom a fejem, miközben újabb mosolyt próbálok kipréselni magamból.  
Amikor elkezd beszélni a másik kávézó pultosáról, lelki szemeim előtt lejátszódik a jelenet, amiről mesél. Nem lehet kellemes látvány, sőt… le merem fogadni, hogyha valakinek lehetősége nyílna arra, hogy vendégként premier plánból lássa a förtelmes eseményt, akkor az első szemetesbe hajítaná a terméket, amint kézhez kapná.  Már ha egyáltalán ép gyomorral végig bírná nézni, hogyan készül, amit megrendelt, és egyáltalán hajlandó lenne fizetni érte. Felmerül bennem, hogy talán csak azért mondja azt, amit, hogy ne érezzem magam rosszul az elejtett kanál miatt, esetleg azért, mert burkoltan bókolni szeretne, de rögtön el is hessegetem a gondolatfoszlányokat, hisz… nekem nem szoktak szépeket mondani, legalább is a külsőmre nem.  
- Bízzunk benne… - helyeselek, miközben tenyereim a pult éléhez vándorolnak. – még a végén apám betartja az ígéretét és testőröket fogad fel. Mióta édesanyám elhunyt, túlságosan is aggódik értem… – folytatom gondolatmenetemet, és bár tréfásnak próbálom láttatni a helyzetet, egyáltalán nem tartom annak. – Én… - kelletlenségemben felnevetek - … bocsánatot kérek, nem szeretnélek fárasztani a családi bajaimmal – tekintetem igyekszik visszavándorolni az arcára, de nem bírom sokáig tartani férfias arcberendezésén az íriszeimet. Attól tartok, hogy a sajnálattal találkozom, ami az utóbbi időben gyakran társult ismerőseim arckifejezéséhez. Szinte mindegyik azt üzente tekintetével, hogy „Szegény, kicsi Emma. Milyen fiatalon vesztette el az édesanyját.”
- És ez jót, vagy rosszat jelent? – teszek fel egy újabb kérdést, amikor megosztja velem, hogy semmi szokatlan nem történt vele a nap folyamán. Nem szeretnék túl kíváncsiskodó lenni, tehát remélem, hogy nem veszi tolakodásnak az apró kérdésemet.
Az újabb kérdése ismét az határozott arcélekkel rendelkező ábrázatára vonzza az elkalandozott tekintetemet. Észre sem vettem, hogy a kelleténél hosszabb ideig figyeltem a falióra mutatójának permanens mozgását.
- Nem tudok róla – szólalok meg, mihelyt sikerül magamhoz térnem a bambulástól. – Illetve… - folytatnám, azonban a mobilja furcsa dallama félbeszakít. Elmosolyodom, és akaratlanul kifigyelem, ahogy előhalássza a nadrágjának zsebéből a mobilját és felveszi. Lehet, jobb is, hogy épp akkor hívták, amikor magyarázatba kezdtem volna. Arra készültem, hogy elmondjam, apukámmal vacsoráztam volna, ha nem vesz össze reggel a nővéremmel. Pár nappal ezelőtt apa azt mondta, hogy korábban jön haza és valami finomat főz, hogy aztán, amikor hazaérek, együtt elfogyaszthassuk, de a reggeli összezördülés után sajnos lemondta.
Hogy ne álljak tétlenül, és hogy még véletlenül se éreztessem Donnal azt, hogy félbeszakított a hívás, elkezdek pakolászni és a zárásra készülődni. Attól még, hogy nem kell sietnem, muszáj lesz öt percen belül bezárnom a kávézót. Az igazat megvallva azért sietek, mert már megesett, hogy záróra után olyan fiatalok tértek be egy kávéra, akik számára a buli est igen gyorsan ért véget. Nem vagyok konzervatív személyiség, azonban tényleg nem értem, hogy egyesek miért nem tudnak mértékkel inni, vagy miért nincsenek tisztában a határaikkal. Nos, lehet, hogy nekem nem lenne szabad ítélkezni felettük, hisz az ivászat messze áll tőlem, de véleményem azért lehet, nem? Még sosem ittam le magam taccs részegre és az egyetlen alkohol, amit eddig fogyasztottam az a pezsgő és a bor volt. De azokat is csak egy pohárkával max. és csak akkor, ha hivatalos voltam valami eseményen, ahol kihagyhatatlan volt a koccintás.
Tudom, hogy illetlen dolog, de diszkréten, fél füllel próbálom követni a férfi beszélgetését. Le merem fogadni, hogy a barátnőjével beszél… akit abban a városban hagyott, ahonnan jött… „Az egyikkel a sok közül.”  merül fel bennem, amikor azt mondja, hogy ő a favoritja. Nem vagyok ítélkezős típus, de ha csupán Don külsejét vesszük figyelembe, biztos, hogy a nők csak úgy bomlanak utána.
„Dananak nem mondok semmi.”
A szavai visszhangzanak a fejemben. Lehet, hogy több vasat tart a tűzben? Remélem, nem, ugyanis eddig nagyon jó benyomást tett rám, és noha nemrég ismertem meg, egészen megkedveltem.
Épp akkor teszi le a telefont, amikor leveszem derekamról a kötényt és hátat fordítok neki, hogy a szokásos helyére, az akasztóra tegyem. Becsukom a szemem és legszívesebben hangosan kinevetném magam, amiért olyan buta voltam, hogy azt feltételeztem, több lánnyal szórakozik egyszerre. Lelkiismeretem megszólal, és némi bűntudatom támad, amiért rosszat gondoltam Donról.
- Talált-süllyedt! - nevetek fel röviden és halkan, amikor szembe fordulok vele. Gépiesen, lassan végigsimítok párszor a ruhámon, hogy megigazítsam, de a következő pillanatban kékes íriszeim a maradék sütikre szökkennek, amikről épp szó van.
- Biztos, hogy el szeretnéd őket vinni? – kérdem összevont szemöldökkel. Homlokomon apró barázdák jelennek meg, miközben rázni kezdem a fejem arra utalva, hogy mondjon le az ötletről. – Ezek már nem frissek és bár biztos vagyok abban, hogy az ízük még remek, nem szívesen adnám el őket neked azzal a tudattal, hogy reggel óta állnak ott.
Ilyenkor mástól sem vennék el szívesen pénzt értük, egy ismerőstől meg főleg nem. Kárba amúgy sem vesznek, mert a főnököm szokta elfogyasztani az előző napról megmaradt sütiket, a reggeli kávéja mellett. És mintha a körülmények is igazat adnának nekem, a következő pillanatban egy szempillantás alatt minden sötétségbe borul. Egy másodpercre megszeppenek, hiszen már kiskoromban sem szerettem az efféle horrorisztikus helyzeteket.
- Viszont, ha ezek után is áll még az ajánlatod, boldogan igent mondanék, ugyanis rengeteget kell sétálnom – szólalok meg egy kicsit bátortalanul, ugyanis egy csöppet kellemetlenül érzem magam, amiért az adott állapot egy ilyen helyzetbe kényszerít. Kihúzom a pult egyetlen fiókját, majd miután végigtapogatom minden benne található tárgyat, megtalálom a kávézó kulcsát és kiveszem. Az ujjbegyeim az előbb egy kisebb zseblámpához is hozzáértek, úgyhogy utólag gyorsan megkeresem azt is, és kiemelem a szekrénykéből.
- Mehetünk? – kérdezek ismét, azonban ezúttal egy kicsit elváltoztatott hangon, és ezzel egy időben megvilágítom alulról az arcomat. Felnevetek és kikerülve a pultot a kijárat felé indulok. Jézusom, de égő lenne, ha most mégis nemet mondana…

JÁTÉKOSTÁRS: Donovan Sivero| MEGJ.: Elnézést a késésért és remélem, hogy én is lépést tudtam tartani veled... ami a minőségét illeti.

Sejtésem beigazolódott. A lány látszólag tényleg nem tudott a másik kávézóról, nem mintha tudatlanságával sokat veszített volna. Látom, hogy mégis bántja ez a hiányosság, mintha kellemetlenül érezné magát. Hogy oldjam a hangulatot, mesélek a korán sem szívderítő helyről. Én csak egyszer voltam ott, még mielőtt ezt a helyet felfedeztem volna. Szerencsére pocsék volt az első benyomásom, így ide találtam. Egyébként lehet, hogy azóta is minden nap a hippi srác képét kéne bámulnom és nem ezt az angyali teremtést. Határozottan jót tett nekem aznap, hogy akkora tahó volt a pultos. Gondolatban már ezerszer meg is köszöntem neki, hogy jó mélyen túrt egy kávéba az orrom előtt.  Bár, talán tévedek, és mégis jobb lenne egy hippi fazon, vagy egy vénasszony, mint egy ilyen csinos fiatal lány. Nem vagyok tisztában a korával, de igen csak fiatalra tippelem és ettől önmagam irtózatosan vénnek és mocskosnak látom. Mégis tekintetemmel követem, miközben igyekszek unottan elbambult képet vágni, hogy ne legyen túl feltűnő, mennyire lenyűgöz enyhén ringó csípője.
-Nem hinném, hogy még egyszer előfordulna olyasmi. A környéken már mind tudják, hogy ez a törzshelyem. – Villantok egy halvány mosolyt, miközben azt ecsetelem, hogy bizonyára nem próbálják meg még egyszer kirabolni a kávézó környékén. Lassan megismer itt az összes valamire való bűnöző, főleg, mert gyorsabban terjed a hírem, mint az indián füstjelek. Remélhetőleg a lánynak nincs egyetlen alvilági ismerőse sem, mert akkor hamar hírt kap mások által képzelt elmebetegségemről.
-Érthető, hogy félt téged! A szép lányokat sokszor éri kellemetlenség az utcán, főleg sötétedés után. – Kezdek neki egy hosszabbnak szánt mondókának, de aztán mégsem nyújtom el a dolgot. Nem akarom halálra rémiszteni a rémtörténeteimmel, pedig, ha tudná, hány ilyen fiatal lányt találtam már vérbe fagyva koszos sikátorok kukái közt, nem venné félvállról a biztonsága kérdését. Ilyen ez a világ.
-Részvétem! – Teszem még hozzá egy fokkal halkabban, de ezt a kijelentést is annyira rövidre fogom, amennyire csak lehet. Nem akarok sajnálkozni, de közönyösnek sem akarok látszani. Ilyen helyzetekben, annyira nehéz megtalálni az egyensúlyt.
-Semmi baj, szívesen meghallgatlak, egy cseppet sem fáraszt.- Próbálom elkapni a tekintetét, de most is, mint mindig, túl gyorsan néz félre. Néha már az az érzésem, hogy tőlem viszolyog valami miatt, vagy szimplán csak nem bírja a képem. Pedig annyit már sikerült észrevennem, hogy csodásan csillogó íriszekkel áldotta meg az ég. Tényleg nem untatott a családjáról való csevegéssel, hisz rajta kívül, igen kevés emberrel kommunikáltam a városban. Többnyire csak bűnözőkkel és persze az FBI-os, karót nyelt munkatársakkal.
-Ma nem lőttem le senkit! Ez határozottan jó, nem? – Mosolyogva viccelődök, majd leesik, hogy még csak nem is közöltem a lánnyal, hogy mi a munkám, így viszont, elég furcsa lehetett a rablós kijelentésem és ez is. Hát csoda, hogy nem képes rám nézni? Lehet, hogy most azt hiszi, én is egy vagyok a csőcselék közül. Nem is téved olyan nagyot. Beletúrok a zsebembe és előráncigálom a jelvényem.
-Bocs, ezt elfelejtettem. Donovan Sivero, FBI. – Mutatom fel ékes bizonyítékát szavaimnak, majd amilyen gyorsan csak lehet, elterelem a témát, egész pontosan az óra irányába. Feltűnt, hogy azt nézte a lány és fúrni kezdte az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon miért. Már épp kiderülne a nagy titok, mikor megcsörren a telefonom. Kelletlenül felkapom, miközben visszagyűröm igazolványom a zsebem mélyére. Hosszú percekig beszélek a húgommal, miközben Emma néma sziluettjét követem a tekintetemmel. Már megszokásból is tovább nézem őt, mint kellene. Megszoktam már, hogy alig néz rám, így mindig bőven akad alkalmam arra, hogy szépségében gyönyörködjek. Amint véget ér a családi csevej, magyarázkodni kezdek, mintha kötelező lenne. A szőke tündér, közben megszabadul kötényétől, majd felnevet, miközben választ ad bugyuta kérdésemre. Nevetése lágy, dallamos, akár egy angyali ének.  Végig simít a ruháján, holott már egyébként is makulátlanul tökéletes a külseje. Nem emberi, egy cseppet sem. Lelki szemeim előtt látom is, ahogy glóriával a fején lepottyan a felhők közül. Ember ilyet nem képes alkotni, az biztos.
-Halálosan biztos! – Felelem merev, komoly arccal, hisz úgysem akarom megenni, igazán nem érdekel a frissessége. A szomszéd kutyája nem panaszkodik, annak minden jó. Közben a lány magyarázkodni, kezd én meg akaratlanul is elnevetem magam. Na, tessék! A szíve is aranyból van. Istenverte mennyország, csábításként küldted ide?
-Emma, eszemben sincs megenni a süteményeket! – Színt vallok, de azt már nem mondom el, hogy azért kértem őket, hogy még pár percig vele maradhassak és ürügyem legyen megkérdezni, hogy elkísérhetem-e valameddig. Inkább a második opciót tárom elé.
-Egy édesszájú ebnek lesznek! –Csak remélem, hogy sikerült kimagyaráznom magam, immár a vak sötétség leple alatt.  Zavar, hogy nem látom a reakcióját, de be kell érnem lágy, dallamos hangjával.
-Természetesen áll az ajánlatom, szívesen elkísérlek! – Bátortalan hangja újabb mosolyra késztet. Ismét olyan, mint egy megszeppent kislány, s pont ezzel kelti életre védelmező ösztönömet. Szívesen a karomba venném, hogy megóvjam a sötétben leskelődő, nem létező szörnyektől.  A sötétben úgyse látna senki, de ő érezné, és bizonyára nem venné túl jó néven. Az is csoda, ha rám néz, miért akarna bárhogy is érintkezni velem?  Aztán hirtelen megváltozik a lány, zseblámpával viccelődik, mire hangos nevetésben török ki. Mély orgánumom megrázza a csendbe burkolózó helység ablakát. Erre, tényleg nem számítottam.
-Menjünk, mielőtt szívrohamot okozok a környék idős lakosságának! – Úriemberként nyitom ki az ajtót és engedem előre, majd megvárom, míg gondosan bezárja. Zavar az elemlámpa, jobb lett volna, ha nem kerül elő. A sötétre hivatkozva, könnyedén megérinthettem volna, így viszont, túl tolakodó lennék. De állj! Hisz még mindig egy gyerekről van szó, nem?  Miért nem néztem utána az adatainak? Ha egy nőtől a korát kérdezem, az sose végződik jól, mégis, valahogy csak megtudakolhatom.
-És, mit csinálsz, mikor épp nem kávét szolgálsz fel? Iskolába jársz? – Óvatosan puhatolózok, mintha csak ismét egy semmitmondó beszélgetésbe akarnék belekeveredni, hogy teljen az idő. Ha azt mondja gimnazista, én megfejelem az első villanyoszlopot, ami az utamba kerül, az biztos. Alkalmazkodom lassú, nőies lépteihez, így végig egymás mellett haladunk. A város ezen része teljesen sötét, csak hangfoszlányok szállnak a széllel minden felől. Bulizó fiatalok, éjszakai munkások, ahogy az lenni szokott. Néhol egy – egy kutya ijesztgeti az embereket hangos morgással és ugatással. Alapjába véve, nyugodtnak találom a környéket, épp, ahogy megszoktam.
-Most elmeséled azt, amit félbe szakított a húgom hívása? – Pillantok oldalról a lány porcelánszerű arcára. Nem erőltetem, valahogy az elejétől kezdve óvatosan bánok vele, mintha attól félnék, összeroppanhat bármelyik pillanatban. Még bele sem kezd a mondókájába, mikor a mellékutcából pár fiatal vágódik elénk, biciklijükön harsányan vihogva. Ösztönösen kapok a lány karja után és rántom magamhoz, ezzel megóvva attól, hogy feldöntse a feltehetőleg ittas csürhe.  Egy pillanatig még magamhoz ölelem, kiélvezve törékeny testének melegségét, parfümjének bódító illatát. Végül kényszeredetten elengedem, hisz mindennek megvan a határa.
-Jól vagy? Sajnálom, ha fájdalmat okoztam! – Tekintetem arra a kezére téved, amelyiket megragadtam az incidens alatt. Nem akartam bántani, de talán túl nagy erőt használtam fel a dologhoz. Önként lépek távolabb, hagyom, hogy megeméssze a történteket, majd miután elcsendesül minden, ismét tovább indulunk.
-Nem fázol? – Kedves, mély hangommal igyekszem megtörni a feszült csendet. Szívesen odaadnám neki a kabátom, de a kocsim is csak pár sarokra parkol innen.  Ő pedig, ki tudja, hogy mennyire messze lakik. Remélem, hogy jó néhány utcányira legalább, hogy még egy kis idejét elrabolhassam.
-Úgy látszik, mindig félbe szakítanak, mikor végre mesélnél nekem valamit! – Visszatérek az előző témához, hátha ezúttal sikerül megtudnom, hogy eredetileg miről akart mesélni. Talán a fiújáról áradozott volna, hisz a mai programja kapcsán jött szóba a dolog. Többek közt, ezért is akartam annyira hallani azt a történetet.