Hello, I'm home! - Don & Lia

Tárgy: Hello, I'm home! - Don & Lia Szomb. Május 03, 2014 10:24 am

Csodálatos napnak indult. De tényleg. Szépen sütött a nap, de nem volt kánikula, ráadásul a délelőttömet írással tudtam tölteni, mert megjött a várva várt ihlet. Azt tettem, amit mostanában már oly sokszor: amikor hajnalban az első napsugarak kezdtek ébresztgetni, kipattantam az ágyból és energikusan álltam neki a mai napnak… Na, jó, ez túlzás. Soha, ismétlem, soha nem vagyok képes kipattanni az ágyból. Amit reggelenként leművelek, az külön művészet. Első lépésként általában a mobilom szólal meg közvetlenül a fejem mellett, amire elsőre meg sem moccanok. A reakcióm annyi, hogy elfintorítom az orromat, majd cseppet sem zavartatva magam, átfordulok a másik oldalamra és a fejemre téve a párnámat alszom békésen tovább. Van, amikor fel sem ébredek a csörgésre, olyan mélyen tudok aludni. De a modern világban, most már okos készülékek vannak, kérem szépen. Olyan okosak, hogy hiába alszom vissza, nem törődve a csörgéssel az a rohadék újra és újra megcsörren tíz percenként, én pedig végül már annyira ideges leszek a harmadik negyedik alkalommal, hogy nyűgösen áthajítom a szobán a telefont. Nem is értem, hogy miért kell szinte minden két hétben új mobilt vennem… az egész rejtély a számomra. Már éppen aludnék tovább, de elérkezik az a pont, amikor képtelen vagyok visszaaludni. Ebben a fázisban minden zavar. Fázok, de ha betakarózom, melegem van, de ha megint kitakarózok, akkor megint nem jó és eltöltök fél órát azzal, hogy ezzel kínlódom. De még mindig nem vagyok hajlandó akár csak egy gondolatot is pazarolni arra, hogy felkeljek az ágyból.

Röpke másfél órával a mobilom első csörrenése után jutok el odáig, hogy végre felkászálódjak. Általában ilyenkor a fejemen nem haj, hanem szénaboglya trónol, de ilyenkor cseppet sem szoktam azzal foglalkozni, hogy hogyan nézek ki. Úgyis csak Don láthatna meg így, de ő már megszokta, előtte pedig nem szégyellem. Akkor viszont gáz van, ha egy új pasi mellett ébredek fel. Csak abban reménykedek olyankor, hogy valamilyen csoda folytán mégis csak előbb ébredek fel, mint ő és akkor még lesz időm rendbe hozni magamat. Vagy nem. Általában nem jön össze. Tehát, ott tartottam, hogy nagy nehezen kikászálódok az ágyból, utána pedig első utam általában a konyhába vezet, mégpedig egy életmentő kávéért. Hatalmas mázlim van a bátyámmal. Ha előbb felkel mint én, akkor nem nekem kell megcsinálni a kávét, és így biztosan nem török össze semmit, vagy nem borítom ki a zaccot a konyhakőre. Ilyenkor reggel ugyanis használhatatlan vagyok. Ma szerencsém volt, és már volt kávé, ezért elégedetten ültem le a konyhaasztalhoz és ittam meg kortyonként az életmentő italt. Csak ekkor ébredek fel annyira, hogy egyáltalán bárki is kommunikálni tudjon velem, de csak akkor leszek újra elememben, ha a reggeli zuhanyomon és készülődésemen is túl vagyok. Ez így történt a mai nap is. A zuhany után, frissen, üdén, mosolyogva, energiával telve kaptam fel a laptopomat az asztalról és elköszönve a tesómtól kivonultam a parkba írni. Az ihlet csak úgy áramlott belőlem, az ujjaim megállíthatatlanul szántották a billentyűzetet, miután leültem a kedvenc padomra, és olyannyira eltelt az idő, hogy mikor feleszméltem, már nagyban benne jártam a délutánban.

Lecsuktam a gépet, majd gyorsan elsiettem egy megbeszélésre a kiadómmal, amiről fél órát késtem, de azt hiszem ezt már igazán megszokták tőlem. Alapvetően nem szeretek késni, de általában úgy el szokott szaladni az idő, hogy észre sem veszem, ezért mindenkinek jobb, ha alapból tíz perccel később mennek a velem való találkozásra. A megbeszélés után, a nap koronázásaként elmentem a tengerpartra sétálni, ha már úgyis olyan közel van, de itt kezdtek elromlani a dolgok, amik eddig tökéletesen mentek. Teljes nyugalomban sétáltam a tengerparton, elmélkedtem a további fejezeteken, amiket minél előbb le akarok írni, és újabb karaktereket álmodtam meg, amikor… Pontosan nem is emlékszem mi történt. Csak egy ütést éreztem a fejemen és azt, hogy arccal előre elterülök a partot nyaldosó tengerben. Aztán mire felocsúdtam, már a homokot köpködtem ki a számból. Azt kell mondanom, hogy senki ne próbálja ki. Nem a legfinomabb fogás, amit az ember szerezhet magának. Mint kiderült, az egyik röplabdázó közül az egyik olyan bénán ütötte a labdát, hogy sikeresen eltalált vele. Nem elég, hogy tiszta homok és víz lett a ruhám, ráadásul még egy hatalmas pukli is nőtt a homlokom közepére. Gyönyörű lehetek. Úgy éreztem, ez egy jel volt arra, hogy ideje hazaindulni és inkább ki sem teszem jó ideig a lábamat a lakásból. Éppen belépek, még mindig a farmeremet és a pólómat tisztogatva, így először észre sem veszem, hogy valami furcsaság van. Aztán, amikor felnézek és meglátom, hogy a drágalátos bátyám, pórázon vezet egy ismeretlen nőt… Elkerekednek a szemeim. A nőre nézek, majd Donra. Ha most valaki benézne, még a tücsökciripelést is hallaná, akkora csönd van.
- Öhm… talán zavarok? Elmehetek, ha akarjátok és folytathatjátok a… hát nem is tudom mit. A korbács és az ostor merre van? Na és a latex ruha? Így nem teljes az összkép… - Töröm meg végül a csendet és annyira komikus ez az egész helyzet, hogy alig bírom elfojtani a nevetésemet.

Tárgy: Re: Hello, I'm home! - Don & Lia Vas. Május 04, 2014 5:18 am

Lia & Don

Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve.

۞ Zene
۞ 846 szó

۞۞۞۞۞

Mintha a múltam fele utánam repülne Miamiba. Ezt érzem, mióta a drog negyed utcáin kóborolva keresem azt az egy terjesztőt, aki mesélni tudna tulipánról. Persze mindenki tartja a száját, nekem meg kezd elpárologni a türelmem. A lábizmaim is lassan sztrájkba kezdenek, ha nem járok szerencsével végre. Már jócskán belenyúlt az idő a délutánba és nekem semmi kedvem itt tölteni az estét is. Morgok, dohogok, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, besétálok egy régi módi, szakadt, piros lámpás házba. A hely, undorító, a látvány, a szagok, a nők, elveszik az életkedvemet, viszont, két másodperc alatt kiszúrok egy jól öltözött nőt az egyik sarokba. Drogos! Ezt azonnal tudom róla, ahogy azt is, hogy épp nincs beszámítható állapotban. A tekintete homályos, mint a felkavart mosogatólé. Megkörnyékezem, hátha tud valamit, de csak össze – vissza- morog és ugat. Elszállt, de kő keményen, ráadásul most veszem észre, hogy nyakörv és póráz párosul a hamuszürke, csábos kosztümjéhez.
-Ez meg mi a fene? – Teszem fel a kérdést hangosan, de nem jön felelet hosszú perceken át. Végül elém áll egy szilikonnal agyon pumpált szőkeség és egy hegyomlás szerű óriás, hogy felvilágosítson, semmi közöm a vendégeikhez. Felmérem az erőviszonyokat. Akárhogy agyalok, a mérleg nem az én javamra billen. Nincs mit tenni, üvöltök, fegyvert rántok, jelenetet rendezek, végül meglobogtatom a jelvényem. Bocsánatot kérnek, és végre engedélyt kapok arra, hogy hozzáérjek a félájult primadonnához. Lazán megpofozom, semmi eredmény. Újra felképelem, kicsit erőteljesebben. Rám néz, pislog, vakkant.
-Ez hülye! – A póráz után nyúlok, miután végre felvilágosított valaki arról, hogy mi a helyzet. A nő nem csak drogos, de problémás fétisei is vannak. Imádja, ha szó szerint kutyába veszik. Megrántom a pórázt, feltápászkodik. Mit csináljak vele? Nem kéne itt hagynom. A ruhája túl drága ahhoz, hogy környékbeli legyen és mivel drogos, talán tudna segíteni nekem, ha kijózanodik. Biztos ismeri a környék terjesztőit. De hová vihetném? Csak egy helyre, haza! Közben reménykedhetek, hogy Lia még jó darabig ne jelenjen meg, különben megint egy hülye könyvben végzem és az FBI is jókat röhöghet rajtam. Sietős léptekkel indulok el, magam után rángatva a „kutyámat”.
-Rühellem a prostikat! Ugye, nem vagy az? – Magyarázok, kérdezgetem, de csak ugat és morog. Furcsán néznek minket az emberek. Egy férfi pórázon rángat egy jól öltözött, ám teljesen őrült nőt. Én is furcsállnám a jelenetet, ha nem velem történne épp mindez. Szürreális dolgok ezek, pont Lia könyvébe valók, de persze, eltitkolom előle majd ezt a kis jelenetet, ha módom lesz rá. Ki tudja, hogy ebből ő mit hozna ki. Végre elérjük a kocsimat, betuszkolom, és a gázra taposok. Alig fél óra alatt, oda is érünk a nem kívánt váramhoz. Lia sehol, szerencsém van! A vállamon cipelem be az őrültet, aki közben ajkával tépi a felső ruházatom. Szívesen megfejelném, de az erősen túlkapás lenne. Immár a nappaliban állva teszem le és az orrára koppintok.
-Rossz kutya! Fekszik! – Kiálltok rá mély, parancsoló hangon. Ha neki ez kell, hát legyen. Rajtam ne múljon a boldogsága. Közben már azon jár az agyam, hogy mivel téríthetném észhez. Talán három liter kávé, egy gyomormosás, vagy bő nyolc óra alvás, megtenné. Kipróbálom az elsőt. Visszajön belőle, takaríthatok. Ez nem jött be a gyomormosást, meg nem szívesen végezném el. Marad az alvás, csakhogy az istenért nem akar aludni. A lábamhoz dörgölőzik, majd arcon nyal.
-Eszednél vagy? Még maláriát vagy nemi bajt kapok! – Újfent rákiáltok, majd mielőtt még bármit tehetnék, kicsapódik az ajtó és Lia sétál be. Na, ne! Csak ezt ne! Felpattanok és megkísérelem átrángatni a hálószobámba a nőt, de már késő.
-Félre érted! Nem arról van szó, amire gondolsz! Mi nem… én nem… - Makogok, mint egy idióta, aki épp most bukott le a szerelme előtt, pedig csak a húgom lát éppen egy szokatlan helyzetben. Erre már volt jó pár példa. Látom, hogy Lia is alig tudja visszatartani a nevetését és ez az utolsó csepp a pohárban. Hangosan elnevettem magam, a „kutyám” meg vonyít egyet. Hosszú percekig tart a nagy jókedv, majd végre visszatér a komolyságom.
-Mi történt veled? – Elengedem a pórázt és aggódva ugrok közelebb a testvéremhez, majd felé magasodva, a homlokát vizsgálgatom. Miss kosztümös eb pedig, barátságtalanul vicsorog ránk. Ekkor jut eszembe, hogy egy hideg vizes fürdő, talán észhez térítené.
-Nem tudom, hogy ki ez a nő, de információkra lenne szükségem tőle, viszont igazán be van állva. – Végre a húgom elé tárom a komikus helyzet mivoltát, majd gyengéden félre simítom a haját, hogy a homlokára is rálátásom legyen.
-Hú, ez elég csúnya! Biztos jól vagy? Ki a fene tette ezt veled? – Eleinte még kedves, megnyugtató a hangom, majd hirtelen kapom fel a vizet. Ki a franc merte bántani a húgomat? Mégis, hogy gondolta, hogy megtehet ilyesmit? Ha megtalálom, kitaposom a belét!
-Nincs agyrázkódásod, vagy ilyesmi? Talán jobb lenne, ha elmennél orvoshoz! – Tovább aggodalmasodom. Mindig csendesen tűrtem, ha meglőttek, megszúrtak, vagy épp kínoztak, de az teljesen kiakaszt, ha a testvéreimnek baja esik. Főleg, ha Deliáról van szó. Ha tehetném, fóliába csomagolva tartanám egy jól őrzött szekrényben, hogy soha se essen bántódása. Nem vagyunk vértestvérek, mégis, nekem ő az egyetlen, kicsi húgom, még akkor is, ha már régóta felnőtt nő. Én látom benne a kislányt, azt, amelyik félénken közeledett újdonsült bátyja felé, ott a Sivero család udvarán.

۞۞۞۞۞

۞ Ui: Remélem megfelel a hosszúság és a tartalom.

Tárgy: Re: Hello, I'm home! - Don & Lia Kedd Május 06, 2014 10:02 am

A jelenet továbbra is annyira komikus a számomra, hogy egyelőre képtelen vagyok józan magyarázatot találni arra, ami történik. Csak nevetnem kell, látva a testvérem arcán kirajzolódó kétségbeesést, és a makogó magyarázatát, hiszen úgy viselkedik, mint egy kisfiú, akit valami rossz dolgon kaptak rajta. Mondtam már, hogy imádom? Ő is nevetni kezd, ami ebben a groteszk helyzetben a lehető legjobb megoldás. Amikor a nő vonyítani kezd, furcsálló pillantást vetek rá, de közben pontosan tudom, hogy ez a jelenet, megint tökéletes alapot fog szolgáltatni a történetem folytatásához. Egy újabb érdekes karakter…
- Semmi komoly, Don. – Igyekszem megnyugtatni a férfit, mikor felfedezi az ütés nyomát a homlokomon. Igazán megszokhatta volna már, hogy mindig történik velem valami, hála vagy a kétbalkezességemnek, vagy a szórakozottságomnak. De ez már kiskorunkban is így volt. Én voltam az, aki a kíváncsiskodásával mindig bajba került. Hol egy fáról estem le, mert ki akartam lesni a szomszédot, hogy miben sántikál, hol leestem egy szikláról, mert egy érdekes követ találtam és még sorolhatnám. A gyerekkorom, és tulajdonképpen az egész eddigi életem apróbb sérülésekkel telt el, és Don minden egyes ilyen kis apróság miatt rögtön aggodalmaskodni kezdett. Mint, ahogy most is.

- Ahaa, így már világos, hogy mit keres itt. De azt nem gondoltam volna, hogy a drog ilyen hatással legyen bárkire is. Ez normális? – Vetek egy újabb furcsa tekintetet a „kutyára”.
- Miért nem dugtad be a hideg víz alá? – Kérdezem a bátyámtól, mintha ez teljesen egyértelmű lenne.
- Talán akkor kijózanodik. Vagy nem tudom, te értesz ezekhez. Én csak leírom, amit tapasztalok. – Ennél a mondatnál megjelenik az arcomon egy tipikus Liás mosoly, ami azt jelzi, hogy már megint szuper ötletet adott. S igen, jól gondolja, megint ki fogom színezni a történteket. Nem is én lennék, ha nem ezt tenném.
- Nyugi, tesó, csak rosszkor voltam rossz helyen! – Igyekszem megnyugtatni, mikor látom, hogy kezdi magát felidegesíteni az apró kis sérülés miatt. Tény, hogy úgy néz ki, mintha valaki alaposan bevert volna egyet, de ez már mellékes. Legalább nem a szemem alatt lett monokli.

- Nem, nem hiszem, hogy agyrázkódásom lenne és felejtsd el az orvost. Tudod, hogy utálok orvoshoz menni. – Elég időt töltöttem már az ügyeleten így is.
- Nem bántott senki, egyszerűen csak sétáltam a tengerparton és véletlenül eltalált egy röplabda. Bárkivel előfordulhat. – Adom meg a magyarázatot.
- Gyorsan átöltözök és rendbe hozom magam, utána kitaláljuk, mi legyen a nővel, mert előre szólok, ha egész éjjel vinnyogni fog, hozzávágok valamit. Úgy, hogy biztos ne vonítson a holdra. – Csak abban tudok reménykedni, hogy ez az őrült, minél előbb elmegy innen. Bár, ha jobban belegondolok, és tovább tudnám tanulmányozni…
- Különben, nem hiszem, hogy sokkal jobb lenne az állapota. Még akkor sem, ha kicsit kijózanodik. De ez a személyes véleményem. – Felágaskodok és puszit adok Don arcára, majd pillanatokon belül szerzek magamnak pár tiszta ruhát és eltűnök a fürdőben.

Nem sokáig maradok a zuhany alatt, tényleg csak az a célom, hogy a homok maradékától minél előbb megszabaduljak, utána már átöltözve, a hajamat törölgetve térek vissza újra az ismeretlen nőhöz és a testvéremhez. Miután úgy gondolom, hogy elég száraz a hajam, a törülközőt visszaviszem a szobámba, végül egy zacskó fagyasztott zöldborsót elővéve a hűtőből, leülök a kanapéra. A zacskót a homlokomra szorítom, hogy a duzzanat fájdalma egy kicsit enyhébb legyen, na és persze hogy ne legyen annyira csúnya, majd újra a még mindig bolond nőre téved a tekintetem.
- Na és most? Mihez kezdjünk vele? Van valami zseniális ötleted arra, hogy éjszaka ne ugorjon fel az ágyra és gömbölyödjön össze a végében? S, akkor mi lesz, ha megéhezik? Nincs is itthon kutyatáp. – Most is határozottan jól mulatok a szituáción, közben csak úgy özönlenek a jobbnál jobb ötleteim, amiket később felhasználhatok majd a könyvemhez. Szép az élet.

Tárgy: Re: Hello, I'm home! - Don & Lia Csüt. Május 08, 2014 5:49 am

Lia & Don

Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve.

۞ Zene
۞ 1030szó

۞۞۞۞۞

Mindig is mestere voltam annak, hogy furcsa helyzetekbe keveredjek. Ezt a világmegváltó tudásom, most is megcsillogtatom, persze a lehető legrosszabbkor. Miért pont Liának kell így látnia? Nem csak az a baj, hogy ilyenkor mindig úgy érzem, hogy jókora adagot vesztek a tekintélyemből és nem nagyon szeretnék lúzernek tűnni előtte, de ha ő tud valamit, az majdnem olyan, mintha az egész világ tudná. Könyvet ír, ez jó, mindig is büszke voltam rá. Na de könyörgöm. Miért pont rólam mintázza a főszereplőjét? Ezt sose értettem. Ennyire szórakoztatónak találná a nyomorult életem? Még az a jó, hogy blogot nem vezet, hogy aztán lesifotósként üldözzön. Árgus szemekkel figyelem ezentúl, ha gépet vesz a kezébe. Nála sose lehet tudni! Viszont előtte, valahogy ki kéne magyaráznom magam. Agyamban szélsebesen nyikorognak a fogaskerekek, de semmi igazán jó mentőötlet nem jut az eszembe. Végül inkább nevetésbe fojtom a kínom, amihez Lia is társul, hogy aztán egy pillanat alatt rám hozza a frászt. Komolyan nem hiszem el, hogy még mindig képes összetörni magát. Egyes dolgok, semmit sem változtak az évek alatt. Beszél, én meg nem is értem, hogyan jutottunk idáig. Vonyító nő, drogok…. hogy ez mennyire jellemző…
-Fogalmam sincs.. – Motyogva adok választ, holott nagyon jól tudom, hogy mikre képes az ember, kemény drog fogyasztása után. Tapasztaltam is a beépített munkáim alkalmával, de ezt, míg élek nem fogom elárulni a húgomnak. Megkímélem a könyve főhősét attól, hogy drogos csövesként végezze, anyámat meg egy esetleges szívrohamtól. Arról már nem is beszélve, hogy Lia miket gondolna rólam, ha minden egyes mocskomról tudomást szerezne.
-Mert nem maradna bent a zuhany alatt egyedül, én meg nem fogok beállni vele! Még csak gondolni sem akarok rá, hogy milyen lenne átázott cuccokban! Nézz csak rá! Ráadásul nyalakodik! Arcon nyalt. Érted? ARCON! Bacilustanya ez a nő, én mondom! - Hangosan, gesztikulálva magyarázok, talán kissé rájátszva a kiakadásomra. Szóval adom a formám, és elszórakoztatom egy kisebb jelenettel az előttem álló, immár nővé érett kis hercegnőm. Igaz, már nem szaladgál rózsaszín, fodros, csipkés süteményszerű ruhákban, műanyag koronával a fején. De még megeshet az is és talán, nem is találnám furcsának. Nálunk családi vonás a nem túl „normális” viselkedés.
-Csak azt ne! Lia, komolyan! Ezt nem írhatod le! – Elgyötört arcot vágok egy pillanatra, majd egy grimaszt. Tudtam, hogy megint ez lesz a sorsom, szinte előre éreztem. De, álljunk csak meg!
-Te megint egy könyvön dolgozol? Szóval ezért jöttél ide! – Egy cseppnyit talán vádaskodó a hangsúlyom, de lágy tekintetemből úgyis ki tudja olvasni, hogy egy cseppet sem haragszom rá. Nem is tudnék tartósan, hisz mindig levesz valamivel a lábamról. Ilyen az, ha az embernek fiatalabb testvére van. Bár Lia ezen varázsa, Danát valahogy nem képes elérni. Engem viszont túlzottan, ezért is csinálok ismét jelenetet.
-Igen, ehhez értesz! Jobban örülnék, ha inkább jókor, jó helyeken mászkálnál! –Nem veszek tudomást a „kutyáról”, hisz most fontosabb dolog köti le a figyelmem. Újra és újra végigfuttatom tekintetem az előttem álló családtagon, hogy megbizonyosodjak arról, nem –e dugdos előlem egy törött kezet, vagy valami hasonlót.
-Tudom, hogy utálod, de én meg azt gyűlölném, ha valami komolyabb bajod esne! Nem cibállak el az ügyeletre, de azonnal szólj, ha szédülni vagy émelyegni kezdesz. Az agyrázkódás nem gyerekjáték, nekünk meg végképp nem fér bele, hogy még több baja essen a koponyánkban tárolt káposztalének! – Halál komolyan kezdtem bele a szövegelésbe, de a végén, már egy jókora vigyor trónol az arcomon. Anyánk mondta mindig, hogy a mi fejünkben, csak káposztalé van, mert míg Dana a könyveket bújta, Lia és én mindig valami őrültségen törtük a fejünket, hogy aztán mocskosan, sebesülten érjünk haza. De rég volt már az, bár én nem sokat változtam. Még most is sűrűn jövök haza sebesülten, vagy épp koszosan.
-Azért jobban odafigyelhettek volna! Mi van, ha komolyabban megsérülsz? – Egy apró kis morgással vezetem le a feszültségem, miközben húgom szavaira bólintással felelek. Rendbe hozza magát… mintha törött lenne. A nők, elég furcsa lények.
-Ne öld meg a reményem! Ha ő sem tud semmit, hiába jártam le a lábam! – Mozdulatlanul tűröm, hogy egy puszi csattanjon az arcomon, majd mikor eltűnik a szemem elől a feladó, elmosolyodok. Ironikus, hogy ő az egyetlen nő, akivel könnyedén kijövök. Beleértve a nővérem és az anyám is. Liával egyszerű és szórakoztató az élet. Valahogy mindig történik valami. Amíg ő távol van, én az idegen nővel próbálok kommunikálni.
-Na, mond csak Bodri, messziről jöttél? – Helyet foglalok vele szemben a szőnyegen, de válasz helyett, csak összekuporodva liheg felém. Nem túl szexis látvány, az biztos.
-Idegen vagy? Talán földönkívüli? Az sok mindent megmagyarázna! – Inkább csak magamban beszélek, hiszen egyetlen választ sem kapok, de legalább, nincs síri csend. Közben vissza is tér közénk Lia is, egy csomag fagyasztott borsó társaságában.
-Egyértelműen nem maradhat itt éjszakára! – Hangom erőteljes és magabiztos, annak ellenére, hogy még csak ötletem sincs, hogy mit kezdjünk a nővel. De, majd csak lesz valahogy. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy.
-Szerinted, ha borsókat dobálnánk, visszahozná? - Hangosan gondolkodok, miközben egyre közelebb, kvázi kúszik hozzám az ember legrosszabb legjobb barátja. Mire észbe kapok, ismét pofán nyal a mocsok, én meg, hirtelen próbálok hátrálni, de csak a kis asztalnak csapódok. Persze, hogy szinte minden apróság a fejemre hullik róla, kivéve a Danától kapott, méregdrága és épp olyan ronda vázát, ami bombaként csapódik be mellém és törik darabokra. Ajaj…
-A francba már! – Újfent csak dohogok, majd a kezembe kapom a drogtól mámoros nőnemű lényt és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Ha pucéran kell vele állnom a jéghideg víz alatt, azt is megteszem, de még egyszer holt biztos, hogy nem nyalhat meg. Kimosom a száját szappannal.
-Túl messzire ment, pedig már kezdtem csípni! – Magyarázok Liának, miközben a zuhany alatt állva, karomban a nővel, egészen egyszerűen megnyitom a hideg vizet. A fene vigye, ez egyáltalán nem kellemes. Fészkelődik is az áldozatom, néha sikít egyet. Legalább némi hatással tényleg van rá a hideg víz. Kiszenvedi magát a karomból és szökni próbál. Bele sem merek gondolni, hogy mutathat, hogy négy kéz láb állva mászik ki a zuhany alól, miközben én, nyugodtan üldögélve, a bokájánál fogva rángatom vissza. Inkább ez, mint hogy a haját tépjem.
-Lia, hozz egy törölközőt! – Kérem, vagy utasítom, magam sem tudom, de a kutyám immár határozottan remeg, így kénytelen vagyok feláldozni egy textilanyagot az igazság szolgáltatás oltárán. Egy ilyen jól öltözött, fiatal nő, hogy üthette ki magát ennyire?

۞۞۞۞۞

۞ Ui: Remélem megfelel a hosszúság és a tartalom.

Tárgy: Re: Hello, I'm home! - Don & Lia Kedd Jún. 03, 2014 10:06 am

Kezdetben, amikor az írás szeretete magával ragadott, mindig azokból a kalandokból merítettem ihletet, amiben részem volt, a bátyámmal együtt. S, hogy miért lett később Don a könyveim főszereplője? Erre igen csak egyszerű a válasz. A magam módján istenítem őt. Persze nem kell komoly dologra gondolni, de ő az egyetlen személy a környezetemben, akiről tudom, hogy mindig számíthatok rá, akihez bármikor fordulhatok, ha gondom, bajom támad. Aki soha nem fog elküldeni, akármilyen rossz kedve van, vagy éppen nincs kedve velem foglalkozni. Látom a hibáit, és tisztában vagyok a jó tulajdonságaival. Olyan számomra, mint másnak egy lelki társ, vagy egy legjobb barát, aki mindig ott van mellettem és természetesnek veszem azt, hogy rá támaszkodhatok. Tulajdonképpen mindent szeretek benne, még a legnagyobb hibáit is, és akaratlanul is mindig olyan párt keresek, aki kicsit is hasonlít rá. Kétlem, hogy ezt a szeretetet bármi is el tudná rontani az idő folyamán. Kézenfekvő volt az, hogy végül róla mintázzam meg a főhősömet, hiszen végtelenül értékes embernek tartom, és biztos voltam benne, hogy ha mások olvassák majd az írásaimat, erre a nagy közönség is hamar rájön.
Nem is tévedtem. Ez hozta meg számomra a sikert. Hogy sikerült visszaadnom Don személyiségét, és megelevenítenem a könyveimben. Persze némi kis túlzással.

- Értem. Mindenesetre ez elég érdekes reakció. – Párszor már előfordult az, hogy találkoztam drogosokkal. Ez leginkább a szórakozóhelyeken történt meg, vagy amikor kutatást végeztem a könyvemhez, de ilyen hatással még soha nem találkoztam. De most legalább újabb izgalmas cselekmény kerülhet bele a következő fejezetbe…
Az előadását széles vigyorral nyugtázom.
- Az bezzeg nem zavart, amikor gimiben a hátsó udvaron nyalakodtál egy influenzás lánnyal. Jól el is kaptad utána a bacikat. – Nevetek.
- Én meg ápolgathattalak. Bár nem voltam valami jó ápolónő… – Igen, így visszaemlékezve, már nem tűnik olyan jó ötletnek az, hogy rápakoltam legalább öt takarót, és véletlenül ráborítottam később a forró teát. De hát ez már a múlt. Bár van egy olyan érzésem, hogy most sem lennék a legjobb, ha az ápolásról lenne szó, ismerve a kétbalkezességemet.
- Különben meg, egyáltalán nem értem mi bajod van vele. – Bökök a nő felé változatlan vigyorral az arcomon.
- Sokkal csúnyább barátnőid is voltak már. – Látszik rajtam, hogy csak húzom az agyát és egyáltalán nem gondolom komolyan.

- Miért ne írhatnám le? – Kérdezem huncut mosollyal.
- Hogyan tudnál megakadályozni? Lekötözöd a kezeimet? – A fejemben csak úgy száguldoznak a gondolatok és érzem, hogy ha most leülnék a laptopom elé, villámgyorsan kopognának az ujjaim a billentyűzeten. Valószínűleg reggelig meg sem állnék az írással. Vagy még annál is tovább folytatni. Ki tudja?
- Hát… hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem volt benne a pakliban, amikor idejöttem. – Vallom be végül.
- Viszont nem csak azért jöttem, hogy ihletet szerezzek az életedből, hanem azért is, mert nagyon hiányoztál. – Ez igaz is, mindig öröm látni őt és vele lenni. Azt pedig tudom, hogy ő sem bánja, hogy eljöttem. Bár tény az, hogy halálra bosszantom azzal, hogy mindig minden történést leírok róla, de hát, ha szeretünk valakit, elviseljük akkor is, ha bosszantó. Szerencsére Don is így van vele, mert eddig még nem rúgott ki a lakásából, és biztos vagyok benne, hogy ez később sem fog bekövetkezni.

- Jaj, Don, akkor nem történne velem semmi izgalmas. Akkor mégis mit írhatnék le a könyveimben? – Érdeklődöm mosolyogva. Persze, jól esik, hogy ennyire aggódik értem, de azt sem szeretném, hogy túlzásba vigye, mert akkor az már csak neki lenne rossz. Bele sem akarok gondolni, mennyit idegeskedne, ha nagyobb baleset ért volna.
- Jó, jó, mindenképpen szólok! – Ígérem meg.
- Áh, nem lesz baja. Jó kemény fejem van. Ezt te is tudod. – Vigyorgok újra én is, mert megint előtör egy emlék, amikor teljesen véletlenül lefejeltem a bátyámat. Tényleg véletlen volt! De szerintem az óta is emlékszik arra a kék dudorra, ami a homlokán keletkezett az ütközést követően. Érdekes módon nekem nem látszott annyira, mint neki.
- Ha komolyabban megsérültem volna, akkor nem hazajövök, hanem valószínűleg az egyik röplabdázó elvitt volna az ügyeletre. Igazán sajnálták, hogy ez történt, és tényleg nagyon rendesek voltak. Kérdezgették is, hogy biztosan jól vagyok-e és nincs-e szükségem arra, hogy egyikük hazakísérjen. – Remélem, ez már tényleg megnyugtatja.
- Bocsi, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Reménykedj csak. – Kuncogok fel, majd rögtön ezután tényleg eltűnök a fürdőben és hamar rendbe is szedem magam.

- Figyelj, az oké, hogy te azt mondod, nem maradhat éjszakára, de ha tényleg hasznos információk birtokában van, akkor hülyeség lenne csak úgy kitenni az utcára, még azelőtt, hogy azokat az infókat megszerezted volna. – Megfordítom a borsót, hogy a hidegebb vége legyen a homlokomon.
- Nem hiszem, hogy ma este már lesz olyan állapotban, hogy normálisan el tudjon mondani mindent, így gyanítom, hogy kénytelenek leszünk éjszakára is eltűrni a kutya társaságát. Aztán csak remélhetjük, hogy reggelre már inkább emberként fog viselkedni. – Újra csak elgondolkozva figyelem a szőrösnek nem nevezhető, de nyáladzó problémát a padlón.
- Amilyen bolond, szerintem simán. Bontsam ki a zacskót? – Érdeklődöm készségesen.

Tárgy: Re: Hello, I'm home! - Don & Lia Kedd Aug. 12, 2014 9:06 am

Lia & Don

Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve.

۞ Zene
۞ 942szó

۞۞۞۞۞

Hozom a formám és ismét Lia elé tárok egy újabb vígjátékba illő jelenetet az életemből. Nem értem, hogy történhet mindig ez velem. Újra és újra… a sors kegyetlen forgatókönyve, mely arra hivatott, hogy halálosan leégessen kedves húgom és általa az egész világ előtt. Lassan már csak az olvasni nem tudó, analfabéta nőket sikerül ágyba vinnem, mert mindenki más ismeri az egész elcseszett életem. Társat találni egyébként sem könnyű, főleg olyannak, aki már megtalálta egyszer a feltehetőleg tökéleteset és sajnálatosan el is vesztette. Mint én a libanoni szépségem. Lehetséges, hogy végül egy magányos vénember leszek, aki elfelejtve a sok bosszankodást, majd boldogan és persze büszkén mutogatja a róla íródott vígjáték- regényeket a nyugdíjas otthon lakóinak? Erre a gondolatra végig fut valami féle jeges rémület a testemen. Inkább egy fejlövés, mint a magányos járókeretesek társasága! Ha más nem, Lia itt van nekem, amíg férjhez nem megy. Nem tetszik a gondolat, de tudom, hogy ez az élet rendje. Az én kis hercegnőm, már rég nem kislány. Örökké a húgom marad, de sajnos ezzel nem jár együtt az, hogy fel se nőjön. Felnő! Azaz már meg is tette! A kis szemtelen!
-Felém minden érdekes! Ezt már igazán megszokhattad volna! – Morgolódom, főleg azért, mert a húgom mosolya beragyogja az egész isten verte szobát. Jól szórakozik, túlzottan jól én pedig rosszat sejtek. Mindig ez az üdvözítő mosoly ül ki az arcára, mikor valami „könyvbe” illőt lát és persze én sose tudom, hogy milyen formában fogok ott virítani újabb sikertörténetének hasábjain.
-Hé! Tudod, vannak olyan kategóriájú nők, akik felülírnak minden féle bacilus szabályt! Ergo, én lettem volna hülye, ha kihagyom azt a lehetőséget. Végül is abban az évben Nora, vagy Nina… mindegy, ő lett az iskola szépe, ez a lényeg! – Felszínességem vad hullámokban tör fel, de még csak meg sem próbálom visszaszorítani. Inkább elrévedek egy pillanatra, s belesüppedek az emlékek puha mocsarába. Az a csaj tényleg fantasztikus volt, amíg meg nem szólalt. Tökéletes modell alkat, csak sajnos, IQ nem társult az összképhez. Azóta sem találkoztam annyira üres fejű nővel.
-Ne mond ezt! Zseniális ápolónő voltál! – Komolyak a szavaim, de ajkamon mosoly bujkál, s nehezemre esik elfojtani. Végtére is, majdnem belefojtott egy halomnyi paplanba és még le is forrázott. Persze ez csak két apró részlet a sok bakiból. Nekem is könyvet kéne írnom! Róla!
-Legalább igyekeztél! – Csak kibuggyan belőlem a nevetés, de csak pár pillanatra emel ki a jelen borzalmából, majd elkomolyodom, amint a „kutyanőre” vetül a tekintetem.
-Ezt kikérem magamnak! Igen is, jó ízlésem van! – Tettetett felháborodásom elég hangosra sikeredik, de tudom, hogy a testvérem ismer már annyira, hogy ne vegye komolyan az ál kiborulásom. Jó színész vagyok és imádok a túlzás eszközével élni! Ez van!
-Mert rossz színben tüntetné fel zseniálisságomat? – Visszakérdezek, fél szemöldököm radikálisan és egyébként egész értelmetlenül a magasba emelve.
-Akár le is kötözhetlek, vagy elcseréllek egy tevéért Kukutyinban, vagy stílusosan bezárlak a pincébe, ha már van ott egy elkerített, rácsos cellám. – Kedvesen mosolygok, de közben bevetem azt a „tudod, hogy megteszem, ha rákényszerítesz” pillantásom. És leesett! Már megint egy könyv! Hát mi másért jött volna?
-Tudtam! – Mutató ujjammal felé bökök, mintha hatalmas, eget rengető felfedezést tettem volna.
-Na persze! – Ismét színészkedek, méghozzá meggyőzően, mint mindig. Gúnyos hangom és az arcomon megjelenő grimasz, neheztelésről árulkodik, mintha nem hinnék Lia szavainak, de közben szemeim csillogása a jókedvemről árulkodik. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy nem haragszom. Soha nem is tudtam rá igazán haragudni és ezzel az a baj, hogy ő is pontosan tudja.
-Örülök, hogy itt vagy! - A szemébe nézve nyögöm ki ezt a varázslatosnak nem éppen mondható vallomást, bár sejtem, hogy ő ezzel is tisztában van, szavak sem kellettek volna. De úgy érzem, mégis jó, hogy őszintén közöltem vele.
-Nem is kell, hogy izgalmas dolgok történjenek veled! Úgy is rólam írsz, nem magadról! – Újabb fintorba rendeződnek férfias vonásaim, majd egy perc alatt ismét ellágyulnak, amikor a testvéremre nézek. Bár nem vagyunk vérrokonok, mégis, könnyebb lenne kifilézni saját magam, mint nem aggódni érte.
-Ajánlom is! A kemény fej nem indok semmire! A gnómok is megsérülhetnek! – Most rajtam a sor, hogy cukkoljam egy kicsit. Ezzel az aggódó énem is leplezem valamennyire. Persze, tudom, hogy távolról sem tűnik gnómnak, de jól esik kicsit piszkálódni, úgy, mint régen.
-Ennyi a minimum, amit megtehettek! Tudod, nem túl megnyugtató, ha az ügyeletet emlegeted! Már az is idegőrlő, mikor nekem kell szóbahoznom. Ha valaki ebben a házban megsérül, az legyek én! – Ezzel zárom le a nagy baleset utáni hajcihőt, legalábbis egyelőre, hisz más dolgok várnak rám. Egy drogos, kezelhetetlen nőszemély. Csendesen figyelem, ahogy Lia a fürdő felé lépked, és majd megőrülök a kuncogásától. A kis szemtelen! Kettesben maradok a másik nővel, bár inkább lennék egy lakatlan szigeten jelenleg. Próbálkozom, szenvedek, de nem jutok egyről a kettőre. Közben meg a kis boszorkány is visszatér, hogy tovább szórakozzon rajtam.
-Gondolod, hogy én ezt nem tudom? De, tisztában vagyok vele, csak nem akarom! A frász kerülget attól, hogy ezzel egy lakásban aludjak! – Az említett egyed felé bökök, majd sóhajtok egy hatalmasat tehetetlenségemben. Mért ver a sors ilyenekkel?
-Gondolod, hogy ez még képes lesz valaha emberként viselkedni? Ebben nem vagyok biztos! – Egyetlen idegszálam sem akar a kelleténél többet kínlódni a nővel, épp ezért, valami féle kedvező alternatíván gondolkozok.
-Á, nem kell! – Hárítom a borsós sztorit, mire egy pillanat alatt elkap a balsors rideg vaskeze. Arcon nyal a „kutya” , hátravágódok és összetörök ezt-azt. Nagy kiakadásom eredményeképp a fürdőben kötök ki, hogy miután hideg vizet zúdítok az idegen nőre, ismét Liának magyarázzak. De nem hall, vagy legalábbis nem reagál egyetlen szavamra sem, ezért újra próbálkozok.
-Lia, könyörgöm, hozz már egy törölközőt! – Most már üvöltök, remélve, hogy végre megjelenik az ajtóban és addig nem fagy Blöki halálra. Ráadásul már azt is tudom, mit teszek a nővel ezek után.
-Egy zseni vagyok!

۞۞۞۞۞

۞ Ui:Bocs, hogy megvárakoztattalak.