Déjà vu ~ Hunter & Sophie

- Idehallgass Sophie! Másfél hete dolgozol már nálam, ez idő alatt pedig bebizonyítottad nekem, hogy nem csak a szád járt, mikor azt mondtad, hogy nem finnyáskodsz, bármit elvállalsz, láttam rajtad, hogy tényleg igyekszel, keményen dolgozol és még azt sem hagyod, hogy a többiek felbőszítsenek. Tudom, hogy nem volt egyszerű, mert azért lássuk be, Lacey és Donna szemét eléggé szúrta, hogy csak úgy ukmukfukk felvettelek a semmiből, és eléggé rád szálltak, de szerencsére helyén kezelted.
- Nem volt vészes Danny, ráadásul azóta Lacey egész jó fej velem, arra is megtanított, mit kell csinálni, ha egy részeg vendég erőszakoskodik velem.
- Örömmel hallom. Meg vagyok elégedve veled, ezért úgy döntöttem, ma felügyelő nélkül küldelek ki a vendégekhez, a pultot pedig Donna viszi.
- Biztos? Mindig ott szoktam lenni mellette és...
- Biztos Sophie. Donna tudja nagyon jól, hogy felváltva vannak a lányok a pult mögött és a vendégek között, ma pedig te leszel kint és gyűjtheted a borravalókat. Tudom, hogy nagy szükséged van rá, mióta...
- Kérlek, ezt most hagyjuk. Kértem, hogy ne kivételezz velem, csak mert ismered a bátyám és a szüleimet.
- De...
- Tudom, hogy csak azért vettél fel, mert nem volt képed elküldeni, amiért hálás is vagyok, de nem szeretném, ha bármi másban is a többiek elé helyeznél. Itt csak Sophie vagyok, ugyan olyan alkalmazott, ugyan annyi pénzért, mint a többiek. Jó?
- Sophie. Nem tudok úgy tenni, hiszen ismerlek már....
- Egész kicsi korom óta. Tudom Danny. De kérlek. Én csak dolgozni szeretnék, fizetni a sulit és lehetőleg nem éhen halni. Ez minden.
- De ebben, ha a szüleidre nem is akarsz támaszkodni, Hunterre tudnál. Nem kéne itt lenned.... jobbat érdemelsz. - vette lejjebb a hangját a férfi, ám Donna még így is mindent hallott a pult mögül.
- A hercegnő megint finnyázik Dan? Kimenjek én?
- Hallgass Donna! - förmedt rá, majd visszafordult hozzám. - Gondold át Sophie.
- Nincs semmi gond főnök, kint leszek a vendégeknél. - mosolyodtam el halványan, mégis talán hosszú ideje most először őszintén, majd felvéve a füzetkémet el is vegyültem a vendégek között, hogy begyűjtsem a rendeléseket.

Fél tizenegy, ilyenkor szokott általában a pub dugig lenni, ez pedig ezen az éjszakán is így van, mégsem lehet egyetlen rossz szavam sem. Danny ezer éves jó barátja nem csak Hunternek, hanem nekem is, most pedig még inkább hálával tartozom neki, hiszen figyelmen kívül hagyja, hogy még nem vagyok huszonegy, és nem dolgozhatnék ilyen helyen, bevállalja értem, hogy talán meg is büntetik, ráadásul a „bátyusnak” sem köpött rólam, és arról, hogy új munkám van. Másfél hete már annak, hogy nem beszéltünk, mióta rácsuktam az ajtót és eljöttem tőle, a haragom pedig nem engedte, hogy felkeressem. Ch... ő és az ultimátumai. De próbálok erős maradni, hisz dolgoznom kell, fizetni a tandíjat, és befejezni az egyetemet, immáron tisztes munkával, nem pedig a testemből megkeresve. Gyorsan összeszedtem magam és messze száműztem a gondolataimból Huntert, hogy aztán folytathassam a rendelések felvételét, ám a sors úgy döntött ma ismét csúf tréfát űz velem.

Egy kisebb baráti társasághoz mentem ki, akik nemrégiben érkeztek, belemerülve a füzetkémbe, nehogy elfelejtsek valamit, és már bele is kezdtem a már jól betanult szövegembe.
- Jó estét, és üdv a Palaceban. Mit... - pillantottam fel hirtelen, a tekintetem pedig egyből összetalálkozott egy ismerős barna szempárral. Hunter... - hozhatok? - fejeztem be kissé akadozva a mondatot, a szívem pedig hirtelen ezerszer gyorsabban kezdett el verni. Újabb lebukás, épp előtte, épp rosszkor... Dejavu.... kicseszett dejavu!!
- Nahát milyen.... kicsi a világ. Hello fiúk... szia bátyus. - na most mégis mit csináljak? Marad a profizmus, elvégre épp dolgozom.
- Döntöttetek már?


To: Hunter
Outfit: Ruha

Annyi nyomorult pub, felkapott lebuj, hangos szórakozóhely van Miamiban, amiket a tehetős, nagyképű ficsúrok éjszakáról éjszakára látogatnak, erre Hunternek épp ide kellett betoppannia a kis baráti társaságával, ahol én melózok? Kérdem én, mi ez ha nem az univerzum gonosz kis összeesküvése ellenem? Ha nem egy oltári kicseszés, amire már azt mondom, maga Shakespeare sem talált volna megfelelőbb szavakat? Istenem! Másfél hete már annak, hogy a lakásán olyan szépen összekaptunk a telefonhívást követően, hogy képes volt a képembe vágni egy elég szemét ultimátumot, én pedig leléptem, azóta pedig se telefon, se e - mail, vagy személyes találkozó, erre tessék. Mesteri módon kerültem őt, igyekeztem kizárni a gondolataim közül minden szabad pillanatomban, most pedig, amikor a lehető legsebezhetőbb vagyok, amikor merészeltem magam néhány másodpercre abba a megnyugtató illúzióba ringatni, hogy az életem végre sínre kerülhet, van egy mondhatni tisztességes állásom, ráadásul még a suli is egész jól megy, egyszeriben csak beüt a krach, én pedig újra itt állok megsemmisülten, szemközt vele, a férfival, aki újra és újra a pokolba taszít a mennyek kapujából. Vajon mit véthettem előző életemben, hogy a sors most így büntet meg érte? Na és Ő?

Mivel nyilvános helyen vagyunk, ráadásul ismerős társaságban, így próbáltam moderálni magam, úgy tenni mintha csak a világon minden a legeslegnagyobb rendben volna körülöttünk, ám a bennem dúló érzelmek világosan tükröződtek égszínkék íriszeimben. Láttam a fiúkon, hogy akár csak Hunter, ők maguk is alaposan meglepődtek, rendesen bennük rekedt a szó, hisz mégis ki hitte volna, hogy a Blackburn família egyetlen szem kislánya épp egy ilyen helyen gürizik, mikor a családja pénzes, és nem kéne ilyenek miatt aggódnia? Ugye, hogy senki, most pedig szemmel láthatóan nem tudják hová tenni a dolgot. De ez még csak a hab a tortán, a cseresznyéről maga Hunter gondoskodott, aki egyszer csak benyögte nekem a nagy kérdés: „Beszélhetnénk?”

Másfél hét után most először, ráadásul épp itt, munka közben, a barátai előtt... Mégis mi a fenét kellene erre mondanom? Nem rendezhetek jelenetet több szempontból sem, ám ahhoz sem érzem magam elég erősnek, hogy újra kettesben tárgyaljak vele, mert félő, a végén még elgyengülnék, és újra az lenne amit ő akar. Pedig.... annyira hiányzik.
- Sajnálom bátyus, de tart a munkaidőm és mint látod, telt ház van. - szólaltam meg végül halkan, magamra erőltetve némi határozottságot, majd egy újabb halovány mosolyt.
- Amúgy is, úgy látom, épp egy kanbuliba csöppentem, szóval szerintem hozom nektek a szokásosat, ami ha jól emlékszem whisky jéggel, ha pedig szükségetek lenne még valamire, csak intenetek kell, vagy a pultnál szólni Donnának. - még mosolyogtam, mikor hátat fordítottam nekik, ám abban a pillanatban, ahogy eltávolodtam tőlük, a szívem őrült sebességgel kezdett el dobogni, a világ pedig hirtelen forogni kezdett körülöttem. Sokk, és az éjszaka még csak most kezdődik. Mi lesz, ha a szemem láttára csap le rá valami maca? Azt már nem bírnám ki ép ésszel.

Leadtam a rendelésüket a pultnál, ám ahogy a tekintetem ismét feléjük siklott, hirtelen úgy éreztem, menekülnöm kell, minél távolabb Tőle, a zavaros gondolatoktól, ettől az egésztől. Megkértem Laceyt, hogy vigye ki az italokat helyettem, majd egy szempillantás alatt köddé is váltam a teremből, egyenesen a hátsó kijáraton át, a sikátorba. Nekidőltem a falnak és a tenyerembe temettem az arcomat. Istenem, mennyire kéne most egy cigi. Gyorsan össze kell kapnom magam és visszamenni, mert a végén még ki is rúgnak.


To: Hunter
Outfit: Ruha

A pub ajtaja hatalmas robajjal csapódott be mögöttem, ahogy menekülésszerűen hagytam el az épületet, s léptem ki a sikátor homályába, az egyetlen helyre, melyről úgy gondoltam, elrejthet engem a világ szeme elől. Ugyan mégis ki gondolná rólam, Sophie Blackburnről, a tehetős családból származó, felkapott személyről, aki annak idején mindig a legdrágább, legdivatosabb rongyokban pompázott akárhová csak ment, aki bármit megkaphatott, amit csak kiejtett a száján, és, aki után, szó ami szó, csak úgy szaladtak a fiúk, hogy épp néhány szemeteskonténer között húzza meg magát, egy pislákoló utcai lámpa alatt, hogy némi menedékre leljen? Ki hitte volna, hogy a lánynak, akit sokan irigyeltek a társaságában, aki menő volt a gimiben, nem csak, mert tele volt barátokkal, pénzzel és elbűvölő személyiséggel, hanem mert volt egy bátyja is, akit mindenki imádott, akihez mindenki csapódni akart, és aki mára nagy emberré nőtte ki magát Miamiban, egyszeriben csak fenekestül felfordul az élete, és elveszít mindent amije csak volt? Mert akár tetszik, akár nem, így esett meg velem a nagy eset. A gazdag, és lássuk be, egykor beképzelt kis parti picsából hirtelen hontalan lettem, aki jobb ötlet híján pénzért kezdte el árulni a testét, csak, hogy fizetni tudja a suliját, a létszükségleti dolgait, a látszatot, kishúgból egyke gyermek, egy hülye liba, aki meglátta egykori bátyjában a férfit, akit azóta sem képes elfelejteni. Szánalmas a kép nem igaz? De van ám még ennél is lejjebb, tudom nagyon jól, hisz épp ott ülök...

Másfél héttel ezelőtt életem legmerészebb, legrosszabb, mégis legboldogabb döntését hoztam meg, mikor a lift ajtajából egyszer csak visszafordulva Hunter karjaiba vetettem magam, és esküdtem meg neki, hogy sosem hagyjuk el egymást. Akkor és ott végérvényesen odaveszett köztünk mindenfajta testvéri kötelék, helyét átadva valami újnak, valami ijesztőnek, valaminek, ami talán még boldog véget is érhet, ám a sors úgy döntött, ismét közbelép. Egy telefon, egy ultimátum, és az ajtó becsapódott mögöttem, épp, mint néhány perccel ezelőtt. Azóta most láttam Őt először, és mi tagadás, felkavart. Ezért menekültem ki, ezért bújtam el, és ülök most a falnak dőlve, miután lecsúsztam annak tövébe és ölelgetem a magam elé felhúzott lábaimat. A fejem zúg a rengeteg gondolattól, a szívem majd kiugrik, levegőt is alig kapok, fojtogat a sírás. És, hogy mi a legszebb az egészben? Utána vágyom, hozzá, a karjaiba, a menedékembe. Utálom ezt, utálom őt, utálom az egészet.

Könnycseppek milliói gördültek végig az arcomon, mégsem tudott már érdekelni, ki lát meg így, és mit gondol rólam, nem számít már semmi, hisz mindent elvesztettem. Semmi sem lesz már olyan, mint régen, mégis, nem tudok nem reménykedni abban, hogy vele még boldogok lehetünk. Olyan nincs, hogy egymást is elveszítsük. Ugye? És ekkor nyílt ki az ajtó, lépett ki rajta Hunter, én pedig nem tehettem vagy mondhattam semmit, mert ő egyből belém fojtotta a szót. Nincs menekvés, nekünk most beszélgetni kell.
- Mit szeretnél megbeszélni mond? Láthatod, jelenleg itt melózok, Danny volt olyan rendes, hogy felvett, miután elmeséltem neki hány helyről utasítottak el, hányszor vágták a képembe, hogy nincs tapasztalatom, vagy, hogy tartanak apáéktól. Másnap, ahogy eljöttem tőled, felrúgtam még azt a minimálisat is, ami biztos volt az életemben, Stella barátságát és segítségét, a bizonytalanért, a nélkülözésért... - keserű mosolyra húzódtak az ajkaim. - Érted. - meredtem magam elé.
- Egy tetves ultimátumért...


To: Hunter
Outfit: Ruha

- Nem, nem gondoltam bele. - feleltem a kérdésére, miközben éreztem ahogy a keserűség, akár a leghalálosabb, legkínzóbb méreg, úgy árad szét az egész testemben. - Miért is tettem volna, mikor tőled ez mondhatni már megszokott dolog a számomra? Vagy eltűnsz és tojsz a fejemre, vagy, ha épp valamit nem úgy teszek, ahogyan azt a nagy Hunter Blackburn szeretné, jön az ultimátum. Hányszor is játszottad ezt el eddig velem? Ötször? Hatszor? - nem néztem rá, próbáltam kerülni a pillantását, nehogy a végén még elgyengüljek. - Mindig kitaláltál valamit, amivel képes voltál sarokba szorítani. „Sophie választanod kell, vagy az a barom kísér el téged a bankettedre, vagy én. De ha ő ott lesz, én nem megyek.” vagy, „Sophie, döntened kell. Vagy apa pártját fogod, vagy az enyémet. De ha apáét, akkor hozzá menekülj, ha legközelebb jön a vihar..” - a végén már keserűen felnevettem, nem is a szituációkon, sokkal inkább azon, mennyire szánalmas is vagyok. Ahogyan azokban az esetekben régen, úgy most is elérte végül, amit akart, felhagytam a prostitúcióval, ő nyert.
- Mert te mindig megkapod, amit akarsz. - de vajon még meddig? És mihez kezd most, hogy érte feladtam mindent? Vajon eztán is érdekes leszek neki? Vagy alább is hagy a nagy lendület?

Felesleges is lett volna tiltakoznom ellene, mivel sokkal erősebb nálam, így hagytam, hogy Hunter felhúzzon a földről és magához öleljen, miközben csak imádkozni tudtam magamban, nehogy elborítsa elmémet a vörös köd, és a nyakába szakadjak. Annyira hiányzott, annyira vágytam utána, mióta csak kiléptem az ajtaján, most viszont összezavarodtam, és fogalmam sincs arról, hogyan tovább.
- Szerinted én mit érzek, valahányszor csak látom, hogy néznek rád azok a lányok? Mikor a Twitteren ott virít egy kép rólad és egy újabb példányról, ami alatt azt hangoztatják, hogy már megint zsákolsz? Testvérként még egyszerű volt a helyzet, úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék, ám a parti ház óta minden megváltozott. - már nem tudok, és nem is akarok rá bátyóként nézni, sokkal többet jelent annál nekem.
- Őszintén? Nem tudom. - hajtottam le a fejem, ám elhúzódni tőle képtelen voltam.
- Bennem még mindig él, amiket nálad mondtam, mikor egymás mellett feküdtünk, ám ez az ultimátum... a gondolat, mi jöhet még ezek után,... összezavart. Mi lesz velünk, ha mindig akad valami, ami közénk akar állni?


To: Hunter
Outfit: Ruha

Miért van az, hogy akármennyire is haragszom rá, akármennyire is képes volnék őt megfojtani egy kiskanál vízben, Hunternek mégis mindig sikerül kidumálnia magát valahogy? Hogy csinálja, hogy még a legeslegnagyobb haragomat, csalódottságomat is képes egyetlen szempillantás alatt semmivé foszlatnia, sőt épp az én szavaimat, vádjaimat használja fel arra, hogy jobb színben tüntesse fel magát? Úgy látszik, a nagypapának annak idején mégiscsak igaza volt vele kapcsolatban és, „ez a kölyök roppant talpraesett, életrevaló, így amondó vagyok, hogy egy szép napon vagy sokra viszi, vagy a sitten köt ki.” Az öreg jól látta a dolgot, hisz most is mi történt? Haragudtam rá, felhoztam a régi sérelmeimet, erre Hunter csavart az egészen egyet és megoldotta, hogy végül a szememben pozitív hősként szerepeljen, akinek tényleg csak én voltam fontos, és ne az egomán barmot lássam benne, aminek eddig gondoltam. Mesteri, komolyan mondom.
- És már megint megcsináltad... - motyogtam kelletlenül, hisz mégis ki ismeri be szívesen bárki előtt is, hogy annak sikerült őt legyőznie? Megint.

- Ne esküdözz, az valahogy nem a te műfajod, ráadásul attól is félek, hogy még a végén előttem csap beléd a mennykő. - olyan nehezemre esik elhinni, hogy a hírhedt Hunter Blackburn, a srác, akinek minden éjszaka lányok tucatjai kínálják fel magukat, képes volt a kísértésre nemet mondani, pusztán csak azért, mert közte és köztem kiderült, nincs vérrokonság. A szívem repes, az eszem mégis óvatosságra int, nehogy a végén pofára essek. Hinni akarok neki, hinni abban amit mond, hinni bennünk, abban, hogy ez az egész még működhetne is köztünk, de vajon jó ötlet?
- Ha ez jelent valamit, a parti ház óta nem volt.... khm... kuncsaftom, sem egyebem. - miért is mondom el ezt neki? Megnyugtatásul? Bizonyítékul? Őrültségből?

Mielőtt még bármit is tehettem, vagy reagálhattam volna az utolsó kijelentésével kapcsolatban, Hunter egyszer csak újra magához húzott és megcsókolt, én pedig néhány röpke pillanatra lefagytam. Az egész testemen kellemes borzongás futott végig, egyre csak többre és többre vágytam, ám az eszem vadul kiabált, azt harsogva: Ez merő ostobaság! Mégsem voltam képes ellenállni neki, ezért is csókoltam vissza olyan hevesen, olyan mohón, hisz nélkülöznöm kellett őt másfél héten keresztül. Hiányzott, méghozzá pokolian.
- Ha tudnád, most mennyire utállak. - suttogtam a csók után, ám a tekintetem, a hangom világosan elárulta, épp ennek ellenkezőjét érzem.
- Most csak még rosszabb lesz nekem.... ha elmész. - hisz még mindig nem tudom, ezek után hogyan tovább. Csak azt tudom, hogy vele akarok lenni.
- Vissza.... vissza kéne mennem.


To: Hunter
Outfit: Ruha

- Én... - annyira szerettem volna azt mondani, hogy képtelen vagyok elhinni a szavait, hogy egyszerűen nem veszi be a gyomrom, hogy annyi nőt képes volt visszautasítani, akik bepróbálkoztak nála, hogy nem vagyok ostoba, tudom nagyon is jól, hogy általában melyik szervével gondolkozik, ám ahogy a tekintetem elveszett az övében, ahogy megpillantottam a szemeiben valami különöset, valamit, ami mégis azt a benyomást keltette bennem, hogy Hunter igazat mond, egyszeriben csak képtelen voltam kiejteni ezeket a mondatokat az ajkaimon. Nem ment, bármennyire ezeket harsogta az agyam, a szívem ismét felülkerekedett a józan eszemen. - Hiszek neked. - talán épp most követem el életem legnagyobb hibáját, mégsem tud érdekelni. Miért van mégis olyan érzésem, hogy jócskán hullajtok még könnyeket miatta?

- Miért kell mindig ennyire átlátnod rajtam? - ha valamiért, hát ezért tényleg utálom, hisz Hunter az egyetlen ember ezen a földön, aki képes belelátni a lelkembe, aki látja a mosolyom mögött meghúzódó egyéb érzelmeket, a sötét gondolataimat, az igazságot még a legprofibb hazugságaim mögött is. Félelmetes mennyire sikerült kiismernie ez alatt a húsz év alatt, most pedig, vagy bármikor máskor, ha korholom, ha fenyegetem, már nem is vesz komolyan, mivel tudja, mennyire fontos nekem, és sosem lennék képes őt bántani.
- Tudd meg, akkor is utállak. - dünnyögtem, ám a szavaimmal ellentétben még inkább elfészkeltem magam a karjai között, és nem mozdultam, épp ahogy kérte. Csak még egy kicsit....
- De csak egy nagyon kicsit.... - magyaráztam erőtlenül. Nem lenne szerencsés, ha épp ma, mikor Danny kijelentette mennyire elégedett is velem, rúgna ki, vagy venné észre, hogy kilógtam egy kicsit levegőzni az én.... nem is tudom micsodámmal. Nem testvér, az már egyszer biztos, de, hát akkor mégis mi? Mohón viszonoztam ismét a csókját, miközben borzasztó nehezemre esett visszafogni magam, nehogy a kezeim elkalandozzanak rajta, úgy, mint a parti házban, hogy többet már ne is említsek. Elképesztő mennyire vágyom rá, mégis tudom, hogy ezt most itt nem szabad, főleg nem úgy, hogy Hunter épp azon van, hogy bebizonyítsa nekem, nem pusztán csak szexre kellek neki....

- Egykor végzek, ha minden igaz, aztán Donna és Danny leszámolnak, ahhoz én már nem kellek. - tűnődtem el hangosan, miközben óvatosan letöröltem az ajkairól a meggyes szájfényem maradványait.
- Ez valahogy nem a te színed szépfiú. - kuncogtam, a kérdésére pedig bólintottam.
- Persze, ha addig nem unjátok el magatokat, viszont most már tényleg mennem kell. - ezzel, még ha nehezen is, de elhúzódtam tőle és visszatértem a pubba kiszolgálni a vendégeket.

Néhány órával később...

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat, miután az utolsó söröskorsót is sikerült elmosogatnom, majd a hátam mögött hagytam a pultot és egyenesen az öltözőbe siettem, nehogy sokáig várassam Huntert. Már, ha egyáltalán még a közelben. Mióta visszatértem a kinti beszélgetésből egyetlen másodpercre nem sok, annyira sem sikerült megállnom és szusszannom, egyfolytában a vendégek között pörögtem, rohangáltam a rendelésekkel, vagy épp Donnának segítettem a pult mögött. Hogy végül tovább rángatták e a haverjai vagy sem, arról már fogalmam sincs, de reménykedni csak szabad abban, hogy még találkozunk, nem igaz? Miután átöltöztem és benéztem Dannyhez megbeszélni a másnapi beosztásomat az ajtó felé indultam.
- Akkor holnap nyolcra itt vagyok. - intettem be Laceynek. Na és most, hogyan tovább?


To: Hunter
Outfit: Most már ez!

Odabent egy teremtett lelket nem sok, annyit sem láttam már az alkalmazottakon kívül, akik szívük szerint zárták volna már az üzletet, hogy hazamehessenek pihenni, a másnapi nagy robot előtt. Hogy ez lelombozott volna? Nem is kicsit, mivel reménykedtem abban, hogy Hunter tényleg várni fog rám, hogy egykor, amint lejár a műszakom találkozunk, és együtt elmegyünk hozzá beszélgetni, rendezni a dolgainkat, távol a kíváncsi, fürkésző tekintetektől, a falaktól, amiknek fülük van. Bíztam benne, hogy végre egy kicsit együtt lehetünk ezután a másfél hét után, amit külön töltöttünk, ám ahogy a tekintetem végigsiklott az üres asztalok, folyosók mentén, rá kellett döbbennem arra, hogy bizony, hiú ábrándokat dédelgetek, a férfinak se híre se hamva nincs a közelben. Nem tudtam másra gondolni, mint, hogy a barátai végül tovább rángatták a pubból, át valami zajos, táncos szórakozóhelyre, hogy felszedessenek vele valami részeg ribancot, akit aztán hazacipelhet szórakozni, ettől pedig csak még pocsékabbul éreztem magam. Bízni akartam benne, bízni abban, hogy nem hagyja magát, nem tudják rábeszélni olyasmire, amit ő nem akar, de a szívem mélyén, valahol egy rejtett kis zugban, ott bujkált bennem az aggodalom, a rettegés, a gondolat, hogy mégis elcsábul. Sajnos a rengeteg pozitívum mellett, amit az nyújt, hogy húsz éve ismerjük már egymást, ott van a negatívum is, az a tucatnyi sötét titok, amikkel szintén tisztában vagyunk. Hunter esetében a disznóságai, mindazon lányok kiléte, akiket felszedett a gimiben, az egyetemen, bulikban, szórakozóhelyeken, akikkel összehozta a sajtó, tudom is én. Nem csekély számról beszélünk, így pedig hiába is szeretnék, ezer százalékig nem tudok megbízni benne. Vajon változni fog ez valaha is? Elég erősek az érzéseim ahhoz, hogy legyűrjék a félelmeimet? És, ha nem, akkor mi lesz?

Csüggedten léptem ki az éjszakába, a hajnali csípős hidegbe, ám ahogy megtettem néhány lépést, a pillantásom pedig megakadt egy ismerős alakon, azon nyomban elmúlt minden bánatom. Hunter volt az, rám várakozott az épület előtt, és tényleg, tényleg nagyon meglepett. Istenem... Képtelen voltam uralkodni magamon, odaszaladtam hozzá és a karjaiba vetettem magam, néhány röpke másodpercre megfeledkezve arról, hogy ki mit láthat ebből az egészből. Hiányzott, és kész.
- Gonosz dög, direkt ijesztettél rám, valld csak be! - dünnyögtem durcásan, mégsem tudtam rá haragudni, mert újra velem van, és csak ez számít.
- Azt hittem a cimboráid tovább vittek, és majd jön a sajnálkozó sms, ha bekapcsolom a mobilom. - íííí őszinteségi roham. Gyorsan csendbe kéne maradnom.
- De, van kedvem, napközben úgy sem lesznek óráim, nem kell sietnem vagy korán kelnem. - lesz időnk beszélgetni, átgondolni, hogyan tovább.


To: Hunter
Outfit: Most már ez!

- Te és az ártatlanság? Na ne szórakozz! - pukkadt ki belőlem a jókedvű nevetés, ahogy visszagondoltam arra, vajon ez mikor is volt igaz Hunterre utoljára. Mióta csak az eszemet tudom, az én drága bátyám, s most már... talán szerelmem?! folyton folyvást belekeveredett valami stiklibe, rázós szituba, legyen szó akár a bulikról, ahová, ha nem hívták, hát belógott, amik ilyen vagy olyan oknál fogva bevonzották a rendőrséget, a nőkről, akiknek nem volt képes nemet mondani... bár lássuk be, nem is igazán akart, fittyet hányva arra, vajon házasok e, vagy van e pasijuk, és akik aztán szépen mindent feltettek Twitterre, elújságoltak a sajtónak, tudom is én, egészen az ügyfeleiig, vagyis.... ügyfeleinkig. Bizony - bizony, Hunter mindig megtalálta a megfelelő módját annak, hogy az „ártatlan” jelzőt messzire taszítsa magától, a papa szerint már pelenkás korában is igazi bajkeverő volt, ezért is volt vicces épp ezt hallani a szájából. Esküszöm mintha csak dílerkedéssel vádolnák meg a Télapót, annyira hihetetlen az egész.
- Hunter Blackburn, a ma született bari. - tréfálkoztam, hamiskás mosollyal. - Vigyázz a végén még azt gondolom beteg vagy, és elviszlek orvoshoz, hogy nézzen meg.

Bevallom őszintén, az a komoly ábrázat, amivel Hunter belefogott a mondandójába arról, hogy jobb ajánlatot kapott a ma estére, és inkább holnap szeretne pótolni velem, néhány röpke pillanat erejéig a szívbajt hozta rám, ám aztán, ahogy a mondat végére elmosolyodott, egyből meg is nyugodtam.
- Humorod a régi bratyó.... kár, hogy régen is szar volt. - koppintottam az orrára, visszafojtva egyéb megjegyzéseimet, hiszen mégiscsak nyilvános helyen vagyunk, ahol bármelyik percben észrevehet minket valaki, így a „szerelmi civódás” későbbre kell maradjon, adnunk kell a látszatra. Istenem annyira fura még nekem ez az egész titkolózás. Mármint persze eddig is voltak titkaim, a prostitúció miatt főleg, de ez a mostani, a kettőnk viszonya, súlyosabb mindegyiknél. Vajon meddig fogom bírni a színjátékot?
- De amúgy, ha gondolod, menj csak nyugodtan a dolgodra, maximum visszahívom Jerryt azzal, hogy mégiscsak ráérek, felszabadult az időm. - csak nem bírtam ki, hogy ne szúrjak oda egy kicsit, persze egyáltalán nem beszéltem komolyan, semmi pénzért sem hagynám most faképnél.

- Nincs kifogásom egy kis séta ellen, addig legalább, míg a lakásodhoz érünk, mesélhetsz arról, hogyan telt az elmúlt másfél heted. - ezzel már meg is indultam lassú léptekkel, miközben felhúztam a cipzárt a kabátomon. Hajnali séta az én.... isten tudja mimmel.... ki gondolta volna, mikor belekezdtem a napba, hogy ilyen érdekes fordulatot vesz majd? Tudom, hogy sok mindent kell még megbeszélnünk egymással, ezért nem is halogatom tovább a dolgot. Jobb rajta túlesni minél előbb.


To: Hunter
Outfit: Most már ez!

- Ó dehogynem bátyus, nagyon is sokat értek számomra becses szónoklataid. Hidd el nekem, mind a mai napig jó hasznát veszem valamennyinek, hiszen, ha tudom, másnap nehéz napom lesz, vizsgákkal, munkával telve, mégsem tudok korán lefeküdni aludni, mert nem vagyok álmos, elég csak felidéznem egyet abból a számtalan gyöngyszemből, azokból a végeláthatatlan eszmefuttatásokból, amikkel éveken át bombáztál, és máris leragadnak a pilláim. - gonoszkodtam egy kicsit, jót derülve azon az egyszerű megállapításon, miszerint, ha betartottam volna Hunter minden egyes tilalmát, egytől - egyig eleget téve annak a kérésének, hogy vigyázzak magamra, kerüljem a zűrös alakokat, akkor bizony most ő és én sem beszélgetnénk máshogy, csakis testvéri keretek között. Bizony - bizony, mert bár tetszik vagy sem, azt az imádott ex - testvéremnek is be kell látnia, hogy azok a pasik, akiket olyan tökéletesen leírt nekem, mint elkerülendő alakok, kiköpött olyanok voltak, mint Ő. Ittak, hajtották az egy éjszakás kalandokat, szórakozóhelyről szórakozóhelyre mászkálva vesztek el Miami éjszakai életében, mialatt a Twitter, a Facebook hemzsegett a róluk szóló pletykáktól, fényképes bejegyzésektől. Hunter mindig úgy fogalmazott, nekem ennél több, jobb jár, és most mégis önként és dalolva szegülök ellen, mert nekem a balhésak legbalhésabbikja kell.
- Szerintem te sem akarod azt... - hajoltam egy kicsit közelebb hozzám, miközben tekintetemet mélyre fúrtam az övében. - hogy szót fogadjak neked és az intelmeidnek. Te sem bírnád ki, ha engedelmes kishúg módjára betartanám minden szabályod... és távol tartanám magam tőled. Vagy tévedek? - furcsa még számomra ez az egész helyzet, ez a macska - egér játék Hunterrel, de mégis olyan kellemes. Tudom, hogy bűn, és, ha egyszer fény derül rá, bizony nem állunk meg a szüleink.... a szüleim előtt, mégsem érdekel már, mert olyan jó a közelében lenni.

- Persze, hogy nevettem, mert a figyelmedre vágytam. - és tessék, egy újabb beismerés, amit éveken át olyan, de olyan nehezemre esett visszatartani, elrejteni mélyen magamban.
- Az a sok buta tyúk, akikkel az idődet múlattad akkoriban, mind nevetett a vicceiden, még úgy is, hogy lefogadom, a fele nem is értette mit akartál mondani, csak be akart vágódni. Úgy éreztem, ha azt akarom, velem is foglalkozz.... nekem is ezt kell tennem, hisz másoknak bevált. - szégyen vagy sem, de ez a helyzet. Már akkoriban is vágyakoztam utána, habár akkor természetellenesnek tűnt ez a fajta szeretet, ez a fajta ragaszkodás a szememben, hisz testvérek voltunk...

- Nem, nem érzem úgy. - Huntert senki sem pótolhatja... sajnos.
- Ó nagyon könnyedén. - feleltem magabiztosan, szép komótosan lépkedve a kérdésére. Nem kell tudnia mennyire nehéz volt nélküle, hogy mennyire hiányzott, mennyit rágódtam az elválásunkon, az ultimátumon, az esetleges közös jövőnkön.
- Nem volt aki vitázzon velem, aki ultimátumokkal próbáljon meg nálam célt érni. Egész pihentető másfél hét volt. - maga a pokol.
- Anyáék kétszer próbáltak meg felhívni a múlthéten, de nem vettem fel, nem voltam kíváncsi rájuk. Senkire sem voltam igazán az... - váltottam komolyabb hangnemre.
- Rövid idő alatt annyi változás következett be az életemben, főleg neked köszönhetően, de nem tudom, hol lesz ennek a vége. - vajon ő igen? Ő tudja merre tartunk és végül hol lyukadunk ki?


To: Hunter
Outfit: Most már ez!

- Nem, nem vagy unalmas, ezzel aztán senki sem vádolhat meg téged. Szimplán csak a humorérzékeden van még mit csiszolni. - incselkedtem egészen picit. Ha valami, hát az unalmasság tényleg nem jellemző Hunterre, hisz a sajtó nap mint nap lencsevégre kapja valami buliban, érdekes szituban, ráadásul, bármily hihetetlenül is hangozzék, imádok vele beszélgetni, mert intelligens, nyílt gondolkozású - már amikor - és nyitott minden hülyeségre, amibe csak bele akarom rángatni. Talán épp ezzel fogott meg magának? Vagy a charme - jának is köze van a dologhoz? Nem tudom, talán csak az az oka, hogy én látom az igazi Huntert a nagy név és a látszat mögött, és abba szerettem bele. Majd idővel elválik.
- Hát azért ebben én nem volnék annyira biztos. - koppintottam az orrára, majd néhány másodpercig csendben sétáltam mellette tovább, egészen elmerülve a gondolataimban.
- Tudod... abban igazad van, hogy szeretem a saját utamat járni, és lassan allergiás reakciókat produkálok, ha valaki megpróbál irányítani, megmondani azt, hogy mit, hogyan kellene tennem, kivel lehetek és kivel nem, mit csinálhatok és mit nem... de... - vettem egy mély lélegzetet. Mégis hogyan mondjam el neki, amit érzek? Hogy, ha megpróbálna ellökni magától, nem harcolnék érte dacból?
- Te nem pusztán egy fellángolás vagy nekem... vagy kihívás. Ha azt mondanád, hogy fejezzük be ezt az egészet és tiltanál magadtól, nem vágynék utánad jobban, csak mert nem kaphatlak meg... Ez a reakció maximum egy pár cipőnél jönne be, vagy autónál, ruhánál, vagy ha a szüleimet akarnám húzni. - olyan nehéz összeszedni, hogy tulajdonképpen mit is akarok mondani, pedig az eszem tudja.
- Ha tiltanál magadtól azért vágynék rád, mert.... fontos vagy nekem, nem azért, hogy megszegjem a szabályod. - lehajtottam a fejem, hogy egy kicsit meg tudjak nyugodni és ne lássam a reakcióját.
- Vagy talán... neked csak ennyit jelentene ez az egész? Azért hajtasz, mert még nem vagyok a tiéd? Ezért vagyok csak érdekes, mert kihívás?

Egy darabig csak sétáltam, kerültem a tekintetét, mikor pedig kilyukadtunk az ultimátumoknál, és felvázolta legfrissebb követelését, halvány mosoly kúszott az ajkaimra.
- Azt hiszem, ezt a követelésedet kibírom valahogy, de csak abban az esetben, ha reggel ágyba kapom majd a híres - neves Hunter Blackburn - féle mennyei palacsintát. - ultimátumért ultimátum.
- Szerintem semmit sem vesztettünk azzal, hogy nem vettük fel, sőt... Megkíméltük magunkat néhány óra szónoklástól, és némi idegbajtól. - vajon lehet még valaha nyugodt, boldog családi életünk? Vagy mostantól csakis egymásra számíthatunk? Netán tán még ennyi sem marad, és minket is szétválasztanak? Istenem, olyan jó volna látni a jövőt...
- Bizonyos változások után az élet jobbá válik... - máskor viszont maga lesz a földi pokol, én már csak tudom. Pillanatokkal később már meg is érkeztünk az épület elé, ahol Hunter lakik, én pedig intettem a már ismert portás srácnak. Tudom, hogy eddig is komolyan beszélgettünk, de a java még csak most vár ránk, amint felértünk...


To: Hunter
Outfit: Most már ez!

- Jó kifogás sose rossz. - vigyorogtam mint a vadalma, habár azt tetszik vagy sem, de kénytelen vagyok elismerni, a bátyus.... vagyis.... Hunter kicsit sem túlzott, mikor körbeírta a családunkat vagy a charmeosságát, tagadhatatlan tény ugyanis mind a kettő. A Blackburn família sosem arról volt híres, mennyire szórakoztató, tréfás kedvű társaság, sokkal inkább a partikról, bálokról, jótékonysági eseményekről, amiket tartottak vagy amiken részt vettek, az üzleti ügyleteikről, melyekkel egytől - egyig nagyokat kaszáltak, vagy épp a botrányaikról, amik minduntalan ott virítottak az újságok és a Twitter oldalán. Ha bárki kiejti Miamiban a családunk nevét, ziher, hogy mindenkinek Hunter vagy épp az én egyik bulis képem jut majd az eszébe, esetleg apám szivarjának kellemetlen szaga amit egy - egy tárgyalás alkalmával fogyaszt, anyám Gin hódolatáról már nem is szólva. Összefoglalva: elcseszett egy család, csoda hát, hogy legalább ennyire „normálisak” lettünk Hunterrel. Vagy mi.
- Szerencséd, hogy ilyen csini a pofid, különben már réges - rég másik lovag után néztem volna. - cukkoltam még egy kicsit.

- Nem kevésben, az már egyszer biztos. - helyeseltem a férfi szavaira, mivel lássuk be, Hunter mióta csak az eszemet tudom imád belekotnyeleskedni az életembe, megmondani mit szabad csinálnom és mit nem, a barátaimat pedig vagy az esetleges pasijelölteket jobban szemügyre veszi, mint a tulajdon apám. Röhej a köbön! Míg a többi lány attól retteg, vajon mit szól az apja egy - egy ismerőséhez, addig nálunk Hunter jelentette és jelenti mind a mai napig a keményebb falatot. Bele se merek gondolni igazán, ez eddig hány haveromat vagy pasimat ijesztette el így vagy úgy. Kíváncsi vagyok, mi lesz ezentúl, hogy már tudjuk, nem épp testvéri érzelmek fűznek minket össze...
- Én... - sóhajtottam zavaromban, hogy a férfi visszakérdezett. Miért kell mindig nehéz helyzetbe hoznia?
- Szeretném azt hinni.... szeretnék abban bízni, hogy nem. Abban, hogy én valóban más.... több vagyok neked, mint az eddigiek. - őszinteség, Sophie a neved! Furcsa még nekem ez az egész helyzet, ahogy abban is egészen biztos vagyok, hogy neki is. Előbb vagy utóbb bele fogunk rázódni, a kérdés már csak az, mi lesz velünk a későbbiekben.

- Palacsinta reggeli.... lázadó aranyifjú.... reménykedő hősszerelmes... - füttyentettem egyet, ezzel adva jelét mérhetetlen elképedésemnek.
- Na jó, ez most már egy kicsit sok nekem. Ki vagy te és mit csináltál az igazi Hunter Blackburnnel? - el sem hiszem mennyit változott ez alatt a néhány hét alatt. Most vajon örülnöm kellene, vagy siratnom a múltat? Valami azt súgja, egyiket sem, inkább élveznem, hogy van nekem, és kihasználni minden egyes percet.

- Nem kell kétszer mondanod. - mosolyogtam, ahogy átléptem végre a lakása küszöbét, majd már ki is bújtam a bőrkabátomból, amit a legközelebbi fogasra akasztottam. Ezt követően gyorsan megszabadultam a kedvenc - ám de cseppet sem kényelmes - magas sarkú cipőimtől is, melynek következtében legalább 10 centit zsugorodtam és odasétáltam Hunterhez.
- Hű, hogy te mekkorát nőttél. - kuncogtam, karjaimat a nyaka köré fonva, hogy aztán lábujjhegyre állva lopjak magamnak egy csókot.
- Hiányoztál.


To: Hunter
Outfit: Most már ez!

- Jó nagy képű. - lőttem vissza szinte rögtön mielőtt még a drága „most már nem bátyám” elszállna itt végtelen önbizalma szárnyain. Otthon felejtettem a lepkehálóm, és a légycsapómat is, így most még csak le sem üthetném, hogy visszatérjen a földre hozzám. Hunterrel több nagy probléma is van, többek közt az, hogy sajnos nagyon is tisztában van azzal, hogy mennyire helyes, hogy a legtöbb nő bármit megadna azért, hogy csak egyetlen éjszakára is, de az ágyába férkőzhessen, ez pedig teljesen megrészegíti. Persze nem mondom, hasznos, ha az ember reális képet tud alkotni az adottságairól, az előnyeiről, de Hunter... nos ő világ életében a túlzások embere volt. Ha egyszer tett vagy mondott valamit, az ezer százalék, hogy ezerszeres nagyítást kapott. De attól én még szeretem... hülye szegény, de már az enyém.
- Én cukkolni? Hát úgy nézek ki? - játszottam a megszeppent kislányt, akit most vádoltak meg azzal, hogy leborotválta a szomszéd néni lusta, kövér macskáját, miközben, pusztán csak a hatás kedvéért megrebegtettem kissé a szempilláimat. Emlékszem, kiskorunkban mindig sikerült megolvasztanom ezzel azt a jéghideg szívét, valahányszor csak rossz fát tettem a tűzre és megharagudott rám. Vajon most is beválik?
- Óóó.... szóval csak a hátsó felem az oka? Ez itt? - puccsítottam egy kicsit, hogy alaposabban is szemügyre vehesse, majd az orrára koppintottam rosszalló pillantással.
- Tudod édeske... hála a rengeteg mozgásnak és egészséges étkezésnek az én hátsó felem évtizedek múlva is így fog kinézni, de a te pofid aranyom... - paskoltam meg picit - de ne félj... teremté Isten a botoxot... - nem bírtam kihagyni, egyszerűen nem ment.
- Szóval bizonyítani akarsz? - tudom nagyon jól, hogy Hunter nem minden nap, nem minden lánynak szokott ilyen „vallomásokkal” dobálózni, éppen ezért jelent nekem olyan sokat. Gyakorlatilag nem mondott semmit, mégis elmondott vele mindent.
- Talán hamarosan lehetőséged is nyílik rá. - ebben az egy mondatban ott bujkált egy szép kis ígéret, ami talán még ma este beváltásra kerül. Talán...
- Igen, ennyire elképesztő.... de ez nem baj! - szögeztem le gyorsan a végét, nehogy félreértsen. - Képes vagy még most is meglepetéseket okozni, hiába éltünk együtt éveken át. - nyomtam egy puszit az arcára „buzdításképp”.

- Hahaha... megint elsütöttél egy szar poént... - tudom, hogy épp ezt a mondatot várta tőlem, ráadásul... mi az, hogy a méreteimmel szórakozik? Leütöm, leütöm!
- Azt mondod karácsonyra sámlit kapok? Mond csak, nem lenne egyszerűbb egy húsz centivel alacsonyabb pasi? Az ingyen van. - sokkal könnyebb viccelődni, mint komolyan beszélni.... kettőnkről.
- Tényleg? Tényleg hiányoztam? - jól esett ezt hallanom. - Na és mennyire? - túlozz csak túlozz, most szabad.
- Igazad van.... tényleg különös. Tudod... hacsak egy olyan srác volnál... akivel bosszantani akarom a bátyámat, akkor már réges - rég a franciaágyadban feküdnék, és épp a bugyimat szednéd le, ha pedig a bátyám... nos, valami ilyesmi sztorival húznám épp az agyadat, de így... ebben a helyzetben... - bizonytalan vagyok. Az pedig, hogy az oldalamat simogatja... istenem... kicsit sem könnyíti meg a dolgom. Nagyon nem. Önkéntelen mozdulattal simult mindkét kezem a mellkasára, az ajkaim pedig az ajkaira. Vágyom rá igen, de itt van ennek az ideje?
- Mond csak... húztál már új ágyneműt az utolsó kis kalandod óta? - próbáltam meg viccel oldani a helyzetet.


To: Hunter
Outfit: Most már ez!

- Nem is igaz, alávaló rágalom! - húztam fel az orrom durcásan, ám az ajkaim szegletében szinte nyomban fel is tűnt a már jól megszokott, bűnös, cinkos mosolykezdemény, ami egyfolytában a világ tudtára adta, hogy igen, Sophie Blackburn valóban valami rosszban sántikál, nem a látszat csal. Akik jól ismernek, azok ilyenkor már tudják, hogy vaj van a fülem mögött, hiába a legártatlanabb vagy épp legduzzogóbb az arcom, nem sikerül megtévesztenem őket. Hunter is egy ezek közül az emberek közül, akinek már szinte száz év előnye van a többiekkel szemben, olyan rég óta része az életemnek. De vajon jó ez most nekem? Mármint, hogy ennyire könnyen átlát rajtam és tisztában van minden egyes kis apró rezdülésemmel, gondolatommal... Franc!
- Pofátlan egy alak vagy Hunter Blackburn! - koppintottam az orrára. Persze tudom, nem csak a fenekem miatt van velem, és csak viccel, de akkor is, ezt hagyja meg a hülye libáknak, én jobban szeretem, ha nem az eszét játssza, hanem a valódi érzéseit, gondolatait mutatja nekem.
- MICSODA????? Jó bor??? Tej???? - ez most teljesen meghülyült???? - Na persze, még, hogy jó bor... legfeljebb, mint az a kocsmában pancsolt lőre, amit szódával szoktak inni, hogy elmenjen. - horkantam fel a kis megjegyzésén. Hiú majom! - Ugye nem ezzel a szöveggel szoktál hódítani drága? - de most komolyan, vajon kitől vette ezt az egész marhaságot ez a dinka? Áh... biztos apától, neki szoktak efféle bölcsességei lenni. Az a bizonyos alma meg a fa tényleg nem esett messze egymástól, még így sem, hogy Hunter nem vér szerinti fiú...
- Szerintem sürgősen felejtsd el ezt a zöldséget, mert más nő nem nézi el neked úgy, mint én, hanem bizony csúnyán kasztrál... - ch, még, hogy tej... Megáll az eszem!
- Tulajdonképpen jól érzed.... - ezt sajnos kénytelen voltam elismerni, mivel tetszik vagy sem, de be kell látnom, Hunter kicsapongó életvitele után nehezen vagyok képes megbízni benne. Más, amikor az ember lánya a testvérével áll szemben, hiszen róla tudja, hogy sosem ártana neki, tök mindegy, hogy hogyan bánik a sok hülye libával, akiket szédítget, de így, hogy már másképp látom.... félek. Mi van, ha egyszer csak már nem leszek érdekes számára? Ha elvész a varázs miután lefeküdtem vele? Vagy szimplán csak jön egy másik kihívás? Nem élném túl, ez pedig óvatossá tesz.
- Majd meglátod. - feleltem nemes egyszerűséggel. Hosszú még az éjszaka, ami előttünk áll.
- Hmmm... szóval más... na ezt majd egyszer letesztelem. - komolyan kíváncsi vagyok, hogy mondjuk holnap reggel kapok e palacsintát, vagy én korábban kelek, mint ő, és esélytelen lesz felkelteni, csak, ha én csinálok neki reggelit és elé teszek egy bögre kávét...
- Hát nem, tényleg nem azzal. - de akkor vajon mégis mivel? Miért érzem úgy, hogy ez a kérdés örök rejtély marad számomra?
- Neked aztán tényleg hatalmas az arcod! - nevettem fel, mikor a drága ex – bátyám kijelentette, hogy lehetetlen küldetés találni egy nála húsz centivel alacsonyabb, fele olyan jó képű pasit, mint ő.
- Csak vigyázz, nehogy mégis keresgélni kezdjek. - egyszer úgyis kirugdosom alóla azt a magas lovat, még, ha addig élek is.
- Igen, valami ilyesmire vártam volna, de már elszúrtad a pillanatot. - forgattam meg a szemeimet, de cseppet sem nehezteltem. Ő már csak ilyen...
- Hééé, az még mindig egy fájó pont, szóval ne emlegesd te galád! - igen, akkor tényleg egy világ omlott össze bennem, hála neki.
- De igen.... nagyjából annyira. - ismertem be azért halkan. Minek tagadjam? Úgyis úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben.
- Teee.... - fújtam egyet mérgesen, mikor Hunter viccelni kezdett azzal, hogy utoljára épp tegnap hentergett egy nőcskével az ágyában, és még akkor sem vidultam fel, mikor beismerte, hogy már hosszú ideje nem volt senkivel.
- Hunter Blackburn és a cölibátus.... szerintem az összes újságíró szívbajt kapna, ha ezt meghallaná. Kiről fognak ezek után cikkezni?


To: Hunter
Outfit: Most már ez!